HIHETETLEN INDIA II. UTTAR PRADESH

India

Ott-tartózkodás ideje: 2019. okt. 27.  - 2019. nov. 22. (26 nap)

0 hozzászólás I 52 látogató olvasta. Rögzítve: 2019. dec. 30. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar grofistvan Beszámolója
A HIHETETLEN INDIA - 2
UTTAR PRADESH, DELHI
Amikor indiai utazásunk valóra válása nagy eséllyel bekövetkezett, még mindig sok volt a kérdőjel. Pedig- ezt már nagyon-nagyon régen vettük igénybe- kétharmad utunkon szervezett utazáson vettünk részt, és csak egy hétig utaztunk önállóan. Ennek oka jórészt a világhálón olvasott visszajelzéseknek volt köszönhető. A kulturális örökség pazar, párját ritkító és sokrétű, de meddig kell lemenni kutyába ahhoz, hogy az ottani hétköznapokat elviseld? Az angolból átvett jelző, az incredible igazán jellemző: tényleg hihetetlen ez a földrésznyi ország. Nos, 2019 késő-őszi utazásunk élményeit adom most közre- jobb híján-, földrajzi rendszerbe kötve.
Utazásunk második napján hajnalban megérkeztünk Delhi repülőterére, és ott csatlakoztunk egy másik járattal érkező India Spirit Egyesület többi 21 tagjához, hogy 15 napos közös utunkat megkezdhessük. Felszálltunk sárga luxus-buszunkra (ezt indiai mértékben kell érteni!), majd Vrindávan felé még Delhiben megálltunk egy viszonylag új, elképesztő épületegyüttes mellett, az Akshadram templom-együttes mellett. Ez India új, büszkén mutogatott látnivalója, ahova a kül- és belföldi turisták százezreit hordják, és a templomon kívül egyéb funkciókat is hordoz. Hatalmas, több épületből álló komplexum, vörös homokkő épületdíszekkel, frízekkel, kőfaragásokkal. Itt kaptunk elsőként képet a hőség, a tömegnyomor, a káosz, a kosz (kerítésen kívül), és a túlzott biztonsági intézkedések helyi specialitásairól. A férfiak és a nők külön sorban mentek az átvilágító kapukon, a csomagvizsgálaton, majd az alapos személyi motozásokon. Bizony, alapos munkát végeztek az emberek. Legnagyobb bánatunkra sem fényképezőgépet, sem video-kamerát nem lehetett bevinni, de ide még csokit, kekszet sem, ám hogy 20 éves kiszolgált kalkulátorom is „bezavart” a rendszerbe, azt még én sem hittem volna. Szerencsére kifelé menet visszavehettem a biztonsági kapunál. Itt találkoztunk első ízben – rá- kényszerülve- az étkeztetés nem is oly könnyű rendszerével. Gőzünk sem volt, hogy mit kértünk a csak hindi nyelven kiírt táblákon az önkiszolgáló pultok előtt, így én valami sós, feleségem- akarata ellenére- valami édes gombócokat rendelt. Tíz perc múlva újra ott álltunk a sorban chipsekért, fekete-kávéért, hiszen éhesek maradtunk. Pedig felfedező szándékkal vágtunk bele, mégis „biztonsági kűrt futottunk”. Uttar Pradesh állam szintén a függetlenség elnyerése után alkotott új közigazgatási egységet, Észak- India legnagyobb (238.000 km2, a mienknél két és félszer nagyobb), és legnépesebb (200 millió lakos) állama, ahol- ezt hallottuk- még a káosz- uralta szubkontinensen belül is nagyobb a rendezetlenség. Ahogy említik, ez egy törvények nélküli állam, azaz majdnem hogy mindenki azt csinál, amit akar. A hazai viszonylatnál hasonló távot (160 km) kétszer annyi idő alatt tettük meg buszunkkal. Két izgalmas story máris szembesített azzal, hogy most Indiában vagyunk, és bármi megtörténhet. Az egyik, hogy kívülről csili- vili buszunk az autópályán, egy pihenő után megadta magát: a sebváltó bedöglött. Jó órányi, saját legénység által megkísérelt javítás után végül igazi szakembert kellett hívni, aki hozott alkatrésszel újabb fél óra alatt becsülettel rendbe rakta járgányunkat. A kezdetben aggódó izgalom később, a humornak és az ismeretlentől nem tartó kalandvágynak köszönhetően nevetésbe fordult, és így gördültünk be Vrindavanba, Krisna gyermekkori nevelővárosába, és az indiai özvegyek zarándokhelyére. Ekkor egy vallási fesztivál hetében voltunk. Sofőrünk naivan kanyarodott volna hotelünk felé, mikor 4-5, zöld- sárgára festett motoros riksa körbe vett minket, és nem hagyta, hogy továbbmenjünk. Túszul ejtettek minket! A vigyor lehervadt, és a nagy hindu nyelvű vitatkozás után- ahol azért kemény, hangos, fenyegető mondatok is elhangzottak- egy jó negyed óra múlva egyezségre jutottak a felek. Mindannyiunk három- négyesével átültünk bőröndjeinkkel-csomagjainkkal egy- egy tuk- tukba, és így hajtattunk a szálló felé. Mint kiderült, az ünnepi felvonulás miatt volt lezárva a belváros! Már a beígért esti templomi eseményre időben nem futotta, így, a szervezőink figyelmeztetése ellenére- akik nem javasolták főleg a hölgyek, de még házaspárok párosával való barangolását sem a városban- , mi egy pár száz méterre azért kimerészkedtünk a kisvárosi forgatagba. Nekünk- a kosz, a szeméthegyek, az alulöltözött helyiek, a giccsbe hajló világító szentek- állatfigurák mellett- igencsak meglepő volt, hogy a 8-10 éves suhancok tízesével robbantották az ünnep alakalmából petárdáikat, melyek némelyike ijesztő közel robbant fel kezüktől. Hát igen, ez már más világ. Itt mindenki saját felelősségre visz a bőrét a vásárra, a félelem nevű szót pedig törölték a szótárukból. Másnap reggel Khrisna ISCON- templomban kezdtük programunkat. Első, és mellbevágó találkozásunk egy más kultúra, más vallás, más mentalitás világával. Voltak közülünk, akik „beavatottak” voltak, és voltak, akik némileg képben voltak, de jó néhányunk rácsodálkozva ismerkedett a látottakkal- hallottakkal. Persze John Lennon jóvoltából ismertük mi is, így teli torokból énekeltük a Hare, Krisna, Krisna, Krisna, Hare, Hare c. himnuszukat, és nem kellett sokat időznünk, hogy átvegyük a szertartáson résztvevők ritmusát, hangulatát. Ezután megismerkedtünk a Krisna- tudatúak templomában az alapító atyák történetével az emeleti galériában. Majd meglátogattunk egy indiai szarvasmarha farmot. Engem, mint szakmabelit, sok érdekesség ért: a tömeg- takarmány fajtája (sárgarépa, karfiol), a tarkára tetovált- festett kezes tehenek szelídsége, a borjak, de a növendékállatok viszonylag csont-sovány kondíciója is. Ezután az 1590-ben épült, de hétemeletes tornyából ötöt a muszlimok bosszúját követően elvesztő, de még így is pompás Govindaji- templomot látogattuk meg. Fél órán belül másodszor szembesültünk azzal, hogy a monkey- attack, a majomhorda támadása nem gyerekjáték. Bizony, oda kellett figyelnünk, hogy se a fejünkön, se a kezünkben ne legyen semmi „kikapható” tárgy, mert az eltűnt volna a villámgyors, hihetetlen hatékony főemlősök kezei között. A másik megrendítő élmény a türelmes koldusoknak a templom felé vezető út mentén való kéregetése. Itt nem maffiák által irányított kéregetők ültek a földön, hanem valódi rászorulók, aki még az 1-2 (5-10 Ft) rúpiát is megköszönték. A délutáni programunkat már önállóan szerveztük- mi is párban-, és ittuk magunkba az új világ impresszióit. Persze a kosz, a szeméthegyek, a bandában lézengő fiatal fiúk tömkelege, a „szent” tehenek békés ballagása a forgalmas utakon, de a színpompás, tetőtől talpig beöltözött asszonyok viselete, a szertartásokra hívó harangszóra siető hívek igyekezete- mind- mind új élményeket adtak.
A hinduk viszonya a természethez, embertársaikhoz. Ámbár- nem sűrűen- módunk volt látni, hogy egy- egy gazdagabb kaszthoz tartozó ember kimutatta környezete számára kivoltát, zömében az átlag indiai viselkedése az utca emberét testesíti meg. Embertársaival toleráns, békeszerető. adakozó. A gazdag ember mindig ad a szegényebbnek, a szegény pedig a legszegényebbnek. Egy kis tálnyi lencse, egy darab kenyér mindenkinek megadatott. Azt szótlanul odaadják az út szélén kolduló társuknak. A félmeztelen, hasig érő szakállt viselő, színesre pingált testű szent emberek, a guruk pedig kis edényüket tartva mindig kitüntetett módon kapnak alamizsnát. Furcsa, hogy a szertartások alkalmával nem, de az utcán, a tömegközlekedés- ben ez az emberség nem észrevehető: egymást taszítva, tolakodva próbálják úti-céljukat megközelíteni, elérni, és ilyenkor egy cseppet sem humánusak. Az állatokhoz való viszonyuk pedig a mi erkölcsi értékeink szerint felfoghatatlan: egy legyet sem ütnek agyon. Ők is Isten teremtményei. A dzsungel-beli szállásunkon felcsillant a szemem, amikor a recepción az asztalon egy ismerős „fegyvert”, egy csúzlit vettem észre, és nem tudtam hova tenni a használatát. Egy órával később láttam: a majom- hordák - amelyek egy hotel vendégei számára rendkívül károsak tudnak lenni-, elriasztása nem sörétes, vagy légpuskával rájuk lőve történik, hanem a csúzlival a közelükbe célozva, elriasztásképpen. Számtalan alkalommal voltam szemtanúja, hogy a helyi polgár vett egy fürt banánt, és egyesével odakínálva, megetette egy bordáig csontsovány tehénnel. Se a patkány, se az egér, de még a mérges kígyó sem elpusztítandó általuk. Egyetlen állatfaj, a házigalamb az, amelyik kövérebbre hízik ott, mint nálunk. Mindenki két kézzel szórja a hamarjában megvásárolt gabona-magvat részükre. Egyszer sem láttam a három hét alatt, hogy egy, például a szűk gyaloghíd közepén fekvő, és kérődző tehenet valaki felrúgta volna helyéről, hogy felszabadítsa ezzel az utat. A reinkarnáció elmélete ez- mondhatnánk, és valóban: ebben lehet az igazság!
Kiadós, fő utcai- bazársori kóborlásunk után betévedtünk egy tiszta, ápolt kertbe, gondozott épületekkel övezve. Nos, le is telepedtünk a szépen nyírt fűre, fotózgattuk a hangos papagájokat, színpompás kolibriket, és rendezgettük frissen készített fotóinkat. Ahogy körülnézünk, mindenhol fehér, szőke, kékszemű fiatalokat láttunk, akiket telefonbeszélgetéseik hallatán beazonosítottunk: a szent hétre érkező orosz krisnások voltak, és mi egy négycsillagos hotel kertjében pihentünk. Mint sejtettük, a kapun azért nem állítottak meg bennünket, mert szállóvendégnek néztek. Már besötétedett (ott is fél 6 körül esteledett), mikor a város, ha nem is a legszebb, de legnagyobb templomába sodort minket is az emberáradat: a Prem Mandír-ba, az esti szertartás alkalmából. Mivel sem hátizsákot, sem bármiféle táskát tilos volt bevinni a szigorú biztonsági őrök kapuján, külön- külön mentünk be nejemmel. Nem mondom, hogy nem izgultam egészen addig, míg vissza nem tért mellém (olvasván a falkában merész hindu férfiak „bátorságáról”), én meg őt, bemenetelem idejére egy rendőr vigyázó szemeire bíztam. Este, vacsora után visszatértünk a már ismert Krisnás templomba, ahol fél 7-kor kezdődött a fő szertartás, és aminek elejétől a végéig mi is részesei lehettünk. A templom étkezdéjében, amely az átlag utcainál tisztább, rendezettebb volt, és angol nyelvű étlappal is rendelkezett, most már „célirányosan” választottuk ki- honfitársainkkal tapasztalatot cserélve- ételeinket. Másnap reggel korán indultunk következő állomásunkra, a „kihagyhatatlan” Taj Mahal megtekintésére, Agrába. Ha a kisvárosi „kultursokk” megcsapott Vrinvádanban, akkor ez a nagyvárosban, Agrában megduplázva tört ránk. Kiábrándító volt a busz ablakán át nézni a várost és lakóit. Így aztán boldogan „landoltunk” a világörökség egyik legpompásabb műemléke, a Taj Mahal előtti parkolóban. Kisbuszt kellett bérelnünk, majd persze guide-t is, hogy közelébe férkőzzünk a csodának. Mivel akkor tetőzött a kora tél-eleji szmog- koncentráció, mely Delhi 160 km-es körzetében is „fogható”, első rácsodálkozásunk a füstködben alig kivehető épület volt. A második az, hogy öt percig engedték a videózást, majd beszedték a ruhatárba a műszereket. De végül jól sikerült a másfél órás látogatás: becsülettel körbejártuk a valóságban jóval nagyobb márványépületet, amelyet a 20.000 munkás évtizedes munkája során, - sokszor kezük fizikai elkoptatásáig- csiszoltak-simítottak. A Jamuna- folyó partjára is hiába mentük át, a szürke szmogban semmi barátságosat nem láttunk. Érdekes élményünk volt a profi fotósok technikája: senki sem hagyta ki tapasztalataikat, és azt a mesterséges, mégis ötletes beállítást, hogy a fókuszba állított fotóalany éppen ráteszi kezét a főtorony tetejére. Már délben elindultunk indiai mértékben hosszúnak tűnő, amúgy 240 km-es utra Jaipurba. Csakhogy Agrában dugó keletkezett: a másfél milliós településen annyira megbénult a forgalom a belvárosban, hogy- várost elkerülő utak nem lévén- délután négykor még mindig a helyiségen belül araszolgattunk, így késő este lett, hogy elértük Rajasthan állam fővárosát, Jaipurt. Utazásunk negyedik napja estétől a 11. nap estééig az ebben az államban végigjárt utakat, azok élményeit a beszámolóm I. részében lehet elolvasni. Rajasthani végállomásunkat, Udaipurt repülőgéppel hagytuk el, hogy Delhiben landoljunk. A késő este egy reptér melletti tranzitszállóba szállásoltunk el, ahol egy másfél órás csavargással próbáltuk a nagyváros ezen részét felfedezni. Hát, siralmas élményeink voltak: a nagyvárosi gettó tipikus színtere volt ez. Az esti metropoliszban ezrével lézengtek az utcán csellengő fiatalok, öregek, tennivaló-, és munkanélküliek, szegények, ápolatlanok, időnként félelmetesek. Egy helyi önki- étterembe azért bemerészkedtünk, de mivel már semmi kajájuk nem volt, átmentünk egy másikba. Már megrendeltük az ételeket, így meggondolni már nem akartuk az itt étkezést, pedig többször annak határán voltunk- főleg a körülmények, és a higiéniai feltételek hiánya miatt. Összetörve iszkoltunk vissza fényes, biztonságos hotelünkbe. Szerencsére esti kalandunknak nem lett „következménye”, így másnap Delhi- a már látott Ashhadram- komplexum mellett két másik kihagyhatatlan műemlékét tekinthettük meg. Előbb a patyolat-tiszta Lótusz- templomot néztük meg, amely a baha’i vallás indiai központja. A modern épületben egy hangos szó nem hangozhatott el, bent fotózni, videózni sem lehetett, de a 16 lótusz- levelet mintázó beton-héj belsejében elhelyezkedő templom látványa felejthetetlen élményt adott. Itt volt először, és utoljára az a „szolgáltatás”, miszerint India valamennyi templomában a cipők levételét követően lehet csak bemenni, és itt ruhatárban, szervezetten megőrizve vigyázták lábbeliinket. A második látnivaló már igazán műemlék volt: India legnagyobb és legrégibb iszlám templom- együttese, avagy részben annak romjai, a Qutub Minar minaretje a mecsettel. A 72 és fél méter magas, a tetejét 399 lépcsőn elérhető (ma már le van zárva az öngyilkos- jelöltek gyakori „igénybevétele” miatt) ötemeletes torony 1193-ban épült. De a gyönyörűen ápolt park, a csodálatosan restaurált épületek, a rend, a tisztaság, és kivételesen- némi napfény is- tette derűssé délelőttünket utazásunk 12. napját. Feleségem pedig nem tudott betelni a mindig éhes- Indiában érdekes módon a hazaiaknál kisebb, csíkos farkú- mókusok barátkozásával. Egy fantasztikus svéd- asztalos ebéd elfogyasztása után ismét a Delhi Indira Gandhi repülőtéren találtuk magunkat, ahonnan utunk következő állomására, az Észak- indiai Rishikesh városába repültünk késő délután (ezen élményeink a tigris- szafarival együtt a Hihetetlen India-III. részben olvashatóak!) A Jim Corbett Nemzeti Parkot délelőtt 11-kor elhagyva a 285 km-es távon 8 órás út vdzetett vissza Delhibe. Shankar, az újságíró iskolát végzett, perfekt angolos sofőrünk odafelé úton is, hazafelé is közvetlen útitársunk volt. Legtöbbször mi kérdezünk, éppen hol- tartózkodásunkról, szokásaikról, életszínvonalról, politikáról (a miniszterelnök a GDP csökkenése ellenére nagyon népszerű ott), de ő is sokat kérdezett tőlünk, sokszor személyes dolgaink után is érdeklődve. Tájékozott volt a világ dolgaiban. Elfogadta a helyzetet, hogy ő a mi utazásunk kivitelezője, de büszkén nem fogadta el, ha meghívtuk kényszerű megállóink némelyikén egy harapnivalóra, üdítőre. A hotel- személyzet megrökönyödésére azonban a kocsiban alvó, étkező, pihenő sofőr elfogadta a hotel-szobánkban való zuhanyozás lehetőségét. Félig viccesen, félig komolyan megkértem, hogy egy fél órát én is vezethessem az egyébként nekem is otthon hajszálra azonos márkájú Hyundai kocsit. Szó sem lehet róla- tiltakozott hevesen, és beláttam, hogy európai gondolkodással nem mentem volna többet párszáz méternél. Letermett, és felégetett rizsföldek (a szmog előidézésének egyik okozója!), frissen vetett rizs- palántások, cukornád- ültetvények, gyümölcsfa- erdők (főleg mangók) követték egymás után a tájat, traktorok, teherautók hordták mindig megtömött rakományaikkal az utat. A közlekedésről: Az országutakon buszok tömkelege, köztük a nálunk nem megszokott félemelettel megmagasított, felül alvófülkékkel megkonstruált cikázott a sok-ezer robogó között, melyeken minimum hárman, maximum öten ültek- persze valamennyien bukósisak nélkül. A klasszikus moped- ülésrend: a tankon a kamasz-fiú, az apa vezet, mögötte ül kecsesen (és kevésbé biztonságosan), oldalra tett páros lábbal a színes leplekbe öltözött anya, ölében a kisebbik gyermeket tartva. A balra tarts rendszerében a jobb szélső sáv volt a gyorsító, a középső (ha autópályán mentünk) a haladó, a balszélső a lassú sáv, mégis – valamiért- csak ott közlekedtek a motorosok, bármekkora (általában a középső sávnál jóval ütemesebben) sebességgel mentek. A már említett pótkocsis traktorok, ezidőtájt cukornáddal megrakodva, araszoltak a cukorgyárak felé, és oldaluk, hátuljuk ugyanúgy ki volt pingálva mindenféle cirádás festéssel, mint a teherautóké. Azok némelyike nagy kamion volt, de zömében inkább közepes tehergépkocsik. A nálunk elterjedt kis, zárt, puttonyos teherautók ott nem elterjedtek. A BLOW HORN, a HORN PLEASE valamennyi teherszállító hátán ott villogott. Nos, ez nem más, mint a kb. „Dudálj veszettül mindig, mindenhol!” felhívás, amit Indiában minden utcai közlekedő betart. Érdekes, hogy ezt mi, európaiak ideges, durva –erőszakos jelzésnek hisszük, pedig dehogy! Azt jelenti: vigyázz, jövök, számolj velem, hogy elmegyek melletted, megelőzlek. És ettől működik a rendszer, mindenki figyel a másikra. Miközben az autópályán nem a megfelelő sávban száguldanak a járművek, a városokban a 3 sávban hat jármű áll egymás mellett indulásra várva! Az autópályák ugyan ki vannak építve az országban, nem is kevés, és nagyban meggyorsítják a forgalmat, de egy kicsit eltérnek az európai, amerikai testvéreiktől. Minden km-nél le lehet térni, de nem lóheréken, hanem közvetlenül a szembe futó pályára, és ez meglassítja a haladást. Nem kell szívinfarktust kapnunk akkor (először mi is szidalmaztuk őket emiatt), ha a lassú sávban szembe jön egy jármű: egyrészt nagyon lassan jön, másrészt néhány száz métert halad csak így, hogy célállomására le tudjon térni, mivel más lehetősége nincs! Persze nemcsak a békésen bóklászó tehenek, borjak, növendékbikák mindennaposak itt is, hanem szekerek, tevefogatok, gyalogriksák, motoros tuk- tukok, biciklisták a szereplők az említett mopedesek ezrein kívül, és természetesen a vadiúj suvoktól kezdve az 50-60 éves személykocsikig. A szimpla országutakon sokkal nehezebb a vezetés, és mivel egy átlag indiai sofőr nem (akarja) ismeri a félelmet, az előzés pillanatában nem méri fel, hogy mi lesz 3 másodperc múlva! Ezek az utazások számunkra halálutaknak tűntek, és nem csoda, hogy a kezdetben a buszunkban elől ülők inkább a hátsó ülések felé húzódtak a stressz miatt. A városi közlekedés megint egy külön, egészen más kategória. Új- Delhi kivételével nem láttunk lámpával irányított csomópontot, így gyalogosként- nem elég, hogy pont fordítva, a másik irányból közeledtek a járművek-, meglehetősen nagy rizikó volt átmenni az utca egyik feléről a másikra, pláne, ha több sávos volt. A városban a zöld- sárgára festett motoros riksák, a tuk- tukok voltak a főszereplők. A járművek 2/3 –át ezek alkották. Személykocsik, buszok, szekerek, kerékpárosok, és gyalog-riksák is színezték a sort. Ez utóbbira azonban mi- kíméletből – nem szálltunk fel, annál inkább a motorkerékpárokból átalakított háromkerekűekre. 50-180 rúpia között volt a tarifa az 500 m-es úttól a 3 km-esig, ami négyszeresével felszorozva sem egy költséges fajtája a közlekedésnek. De amit ezek művelnek a járműsorok között cikázva, az nem mindennapi! Bizony, erősen kapaszkodnunk kellett, hogy ki ne pottyanjunk. Rendes taxi nemigen volt, a városi busz pedig kiszámíthatatlan járatú. Elmondások szerint sokszor a szerencsén múlik, hogy felszállhatsz, vagy le. A városközi közlekedésben a vonatozásról nincsenek tapasztalataink, a távolsági buszról sem, hiszen utunk 2/3-ban vittek bennünket, de információink szerint a jóval olcsóbban igénybe vehető szolgáltatásoknál sok a ha, sok a kérdőjel, és ha egy csatlakozást lekésel, akkor borul a terv, és az árokparton alvás már nem a mi korosztályunk lehetősége. A belföldi repülőjáratok ugyanolyan megbízhatóak, mint szerte a világon. Egyetlen országjáró utunkon, 2 X 7-8 órás utazásunkkor sofőrrel bérelt kocsit vettünk igénybe, ami ottani viszonylatban drága volt, de nekünk viszonylag kivitelezhető (9000 Rúpia). Utazásunk 19. napjának estéjére értünk be Ó- Delhibe, ahol az utolsó három éjszakára a szálláshelyet lefoglaltuk. Az előző, Új-Delhi hotelünknél ez lepukkantabb, a környezet pedig ugyanolyan koszos, lepusztult, zsúfolt volt, mint ott, de azért egy jó adag autentikus India azért volt benne. A Paharganj- negyed főutcáján, a Main Bazaar-ban volt a szállásunk, és első este, a forgatagban még egy jó nagyot bolyongtunk, miután megtaláltuk azt a bizonyos indiai, mégis főként fehérek számára üzemelő éttermet (Drunken Yard), ahol kitűnően megvacsoráztunk. Másnap a „hiányzó” Ó- Delhi látnivalókat vettük szemügyre, rögtön elsőként a Red Fort-ot, a Vörös Erődöt. Többedszer tapasztaltuk, hogy szinte hihetetlen, hogy az akkor nemrégen a fővárosi rangját visszakapott Delhiben egy ottani, helyi uralkodó micsoda palotát tudott építtetni. A két és fél km. hosszú, 18-30 m. magas!, kívülről 9 m. széles sáncárokkal körbevett erődítmény már ekkor levett a lábunkról. Aztán beljebb a pompa mennyisége kissé csökkent: a fedett piac és a magánpalota kivételével meglátszott, hogy megfelelő anyagi ráfordítással talán eredeti pompájában lehetne látni az 1640-ben épült királyi székhely egyes épületeit. A szökőkút nem működött, sőt, az ezt körülölelő tóban sem volt egy deci víz sem. Ennél, meg az embertelen, azokban a napokban tetőző sűrű szmognál két kellemetlenebb élmény is ért itt: a Jamuna- folyó partját végig, hosszában lezárták a biztonságiak, nem lehetett lemenni oda. A másik, hogy fényképezés közben, kitartott kezemből verte ki egy sürgő- forgó helyi turista a fényképezőgépem, amelyik persze összetört, használhatatlan lett. Az erőd bejárata körül óriáskerekek, körhinták, és egyéb szórakoztatásra épített eszközök tucatjai várták az ünnepelni vágyókat. Érdekes volt megtapasztalni, de Indiában elég sok az ünnepnap, többszöröse a mienknek, így a dolgos hétköznapok aránya is kevesebb ott emiatt. Majd rátértünk a Chandni Chowk- az Ezüst utcára keresztelt főutcára, mely tömött keleti bazársor volt annak minden izgalmával és bosszúságával együtt. Másfél órán keresztül araszoltunk a járdákon át rajta, miközben az út közepét, felújítás címén- lezárták. A közeli jain- templom ha nem, de a mellette levő Gurudwara Sisganj- templom meglátogatása végül is pozitív élményeket adott: egy kapuban álló vallási vezető négyünket, két izraelit és minket körülvezetett az éppen szertartást tartó templomtól a rászoruló szegények számára a napi 800 adag ingyenes étkezést biztosító konyhán keresztül az étkezdéig. Miközben beavatott a szikh vallás alapjaiba, sikerült szimpatikussá tenni azok tevékenységeit. Nálunk sikertült! Újabb bazársori tülekedés után- mindent árultak itt, amit a világon előállítottak valaha-, a Mahatma Gandhi park érintésével (bemenni nem volt gusztusunk!) elértünk a helyi iszlám egy másik fellegvárába, a Jama Majsid mecsethez, ahol szintén fotóstop volt, és hátizsák- mentes övezet, így külön- külön fedeztük fel a két hatalmas minaret, majd a belső kerengő mutatta szépségeket. Tuk- tukkal, mint idefelé is, hazarobogtunk, majd este nem Ó- Delhi, hanem Új- Delhi belvárosát látogattuk meg, ezúttal gyalog. Tisztább, ápoltabb, regulált volt ez a városrész, és még sört is lehetett kapni egy félreeső boltban. Lefilmeztük a kivilágított, a pompásabb arcát mutató városrészt, hogy másnap reggel ennek felfedezésével kezdjünk újra. A Connaught Place volt a kiindulópont, ez a kör-alakú tér, ahonnan 8 irányba indultak a sugárutak, azok modern (1913 és 1931 között épült) épületeivel, díszes, neoklasszicista palotáival. Az országzászlót, sajnos, nem fújta a szél, így csak szárnyaszegetten csüngött. A Jainpat sugárúton már minőségi piacokat leltünk fel, és a körmünkre égő ajándék-vásárlási teendőket is egyre sűrűbben teljesítgettük. A következő sugárút-szakaszon elterülő Tibeti piac már kifejezetten elegáns volt, sok- sok kézműves termékkel, népművészeti ajándék- tárggyal, ahol még alkudni sem illett. Majd a Rajpath sugárút, avagy annak széles parkban kialakított füves ösvényein hamarosan elértük Új- Delhi legfőbb látnivalóját, az India Gate-et. Aznapra olyan tömény, sűrű szmog állt be a városba, hogy a térképen pár száz méterre fekvő elnöki, és a másik két közigazgatási palotát egyszerűn nem láttuk, de még a félúton pompázó Imperial Hotelt sem. A hatalmas, 42 m. magas márványkapura, melyre az I. Világháborúban, majd a pakisztáni összecsapásban 1971-ben hősi halált haltak neveinek ezrei vannak rávésve, előtte örökmécses ég. Mögötte, a közelben egy szépen ápolt parkban van a 23 m. magas márványkupola, melyet egy VI. századbeli hindu pavilon ihletett, és melyet a gyarmatosító angolok szobrai díszítettek a függetlenség kivívásáig. Ma is csak kerítésen túlról csodálható. A délutánba hajló új- városrész- beli kirándulásról ismét egy flugos- futamhoz hasonló riksa- járattal tértünk haza, hogy az utolsó esténket még vásárlással, hangulat- gyűjtéssel, sétával örökítsük meg. Mert másnap hajnapban már meg volt rendelve a taxink, mely a Delhi repülőtérre vitt, ahonnan 22 napos csavargás után hazatérhettünk. Hihetetlen volt ez az ország. Nem lehetett kihagyni, és ez később, az emlékek felelevenítése után egyre erősödött bennünk. De hogy még egyszer visszatérjünk oda, az igencsak meggondolandó. De hogy Ázsia ezen vidéke még további kalandokkal vár majd minket, az szinte biztos! ( A Hihetetlen India III. részben az Uttarkhand állambeli úti- élményeket elevenítem fel! Lapozz oda!)
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina