Stockholm

Svédország Stockholm

Ott-tartózkodás ideje: 2009. márc. 12.  - 2009. márc. 17. (5 nap)

0 hozzászólás I 1 089 látogató olvasta. Rögzítve: 2016. márc. 23. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar hunylac Beszámolója

Cimkék: Skavsta  Stockholm  Svédország  Uppsala  Wizz Air 

***a TELJES EREDETI útinapló rengeteg saját fotóval ITT található --> http://rokavar.blogspot.hu/2011/01/stockholm.html ***




Előzmények

Amszterdam, 2008. december 18. este fél nyolc.

Fárasztó egy nap volt, nemrég érkeztem meg Rotterdamból, ráadásul estére azt terveztük, hogy bemegyünk a belvárosba Eszterrel és Helenával egy Kashmir nevű helyre. Mivel a napokban nagy volt a mizéria a hazajutással kapcsolatban (szinte valamennyi busztársaság járata már tele volt, mire nekünk is sikerült jegyet venni), én is több időt töltöttem a különböző fapados légitársaságok, busztársaságok ajánlatainak böngészésével. Bár a jegy haza már zsebben volt, megakadt a szemem az egyik akción. Hmm…gondoltam, miért is ne? Átmentem Eszter szobájába, elújságoltam neki, de mondta, hogy sajnos ő nem fog tudni velem eljönni, mert mivel nincs munkája a következő félévben, így nehezen fog kijönni anyagilag. Mindenestre bíztatott, hogy ez ne vegye el a kedvemet, nyugodtan menjek el mással. Így hát visszaültem a gép elé, lecsekkoltam ki van fent a barátok közül Skype-on. Konrád Peti volt az első kiszemelt:


[2008.12.18. 19:32:53] Hunyadi László: azt akartam kérdezni

[2008.12.18. 19:33:06] Hunyadi László: h van kedved eljönni velem stockholmba?

[2008.12.18. 19:33:12] Hunyadi László: márciusban

[2008.12.18. 19:33:16] Peter Konrad: hmm miért ne:)


Ha így utólag visszagondolok, ilyen gyorsan még senki sem bólintott rá semmilyen általam javasolt útra. Peti méltán lehet büszke erre a 4 másodpercre. :)


Két nappal később megvettük a repülőjegyeket és már nem volt visszaút…


Petivel igazi élmény volt az út szervezésének egész folyamata is. Mindketten tapasztalt utazók vagyunk, így mindenki hozzá tudott tenni az idővel szépen körvonalazódó útitervhez. A szállással kapcsolatban is hamar született döntés: „szállás 12 ágyas, mixed dormokban? Engem ugyan nem zavar! Engem sem!” :) Mindketten vettünk útikönyveket: Peti a Lonely Planet sorozatra esküszik, én az Útitárs könyveket kedvelem. Miután mindenki átbogarászta a saját szerzeményét, egy excel táblázatba gyűjtöttem ki azokat a látnivalókat, amelyeket látni szeretnék (egysoros leírással, nyitvatartási idővel, belépővel kiegészítve), majd Peti is kiegészítette saját elképzeléseivel, így a kettő metszete már adott egy várható képet az útról. Felvettem a kapcsolatot Lindával is – azzal a svéd lánnyal, aki Amszterdamban a velem szemben lévő szobában lakott. Ő Stockholm közelében, Uppsalában lakik és már korábban jelezte, hogy szívesen megmutatná nekünk a környéket. Aztán eljött az indulás napja…





1. nap – Indulás Stockholmba (2009. március 12.)


Reggel az ágyam mellett várt megpakolva az a nagy túrahátizsák, amit karácsonyra kaptam. Az összekészülést követően felkaptam hátamra és kimentem a vasútállomásra, ahol összetalálkoztam Zsuzsival és anyukájával. Zsuzsival ezer éve egy utcában lakunk, mindig is bírtuk egymást. Meg is kérdezte, hogy hova igyekszem ekkora csomaggal? „Stockholmba!” – feleltem széles mosollyal. :)


Aznap még volt két szemináriumom az egyetemen, amelyekre be kellett mennem. Ezeket követően még beugrottam Eszterhez a koliba, majd fél három körül elindultam a reptérre.

Bőven két órával a repülő indulása előtt kiértem Ferihegy 1-re, s utána izgulva lestem az órámat, mikor jön már Peti is. Visszagondolok az akkori önmagamra, mosolyognom kell! Több, mint két órával előbb kint lenni…feladni egy hatalmas poggyászt a hátizsákom mellé…izgulni, hogy miért nem jön már a haverom, aki Pestszentimrén, kvázi a reptér mellett lakik…ma már távolról sem kezelem ilyen görcsösen a dolgokat. :)

Végül Peti is befutott, le se tagadhattuk volna, hogy együtt megyünk Stockholmba. Síruhát és téli kesztyűt viselt, hátán tömött, emeletes túrahátizsákot cipelt – csakúgy, mint én. Furán is nézhettünk így ki március közepén!


A repülőgépünk pontban 17 órakor indult. Ez volt a második alkalom, hogy Wizzair-rel repültem. Peti gyakorlott repülő, nekem viszont még mindig élményszámba megy minden egyes repülés, ezért finoman célozgattam rá, hogy én bizony szívesen ülnék mindkétszer az ablak mellett, az oda és visszaút alkalmával is. Peti ennél demokratikusabb nézeteket vallott e kérdésben, ezért az „egyszer-én-egyszer-te” elvet tekintette az alapnak. Mivel amúgy is hamarosan besötétedett és az ég is felhős volt, előzékenyen engedtem, hogy Peti rástartoljon az ablak melletti helyre. Nem sokkal később felszálltunk. El kell ismerni, hogy a felhők fölött lenyugvó nap és az egyre fényesebb Esthajnalcsillag látványa is gyönyörű volt.


Este negyed nyolc körül érkeztünk meg a Stockholm-Skavsta reptérre. Annak ellenére, hogy a Skavstát a stockholmi repterek közé sorolják, több mint 100 km-re van a fővárostól, s egy másfél órás buszozás után lehet csak eljutni Stockholmba. A reptéri buszjáratokat a Flygbussarna nevű társaság üzemelteti, s 20 percenként indítanak buszokat Stockholm belvárosába, a végállomás pedig a Központi Pályaudvar (Stockholm Central/Cityterminal). A jegyeket kizárólag bankkártyával lehet vásárolni a reptéri terminálban egy automatából, ahol kiválaszthatod 150 SEK-ért egyirányú, vagy 249 SEK-be kerülő retúrjegyet kérsz. Bár eredetileg stoppolni akartunk a reptérről a városba, de tekintve, hogy a Skavsta a semmi közepén, a világvégén van és szinte az egyedüli, városba induló jármű a busz, gyorsan letettünk a tervünkről. Megadva a lehetőségét, hogy visszafelé megspóroljuk buszjegy árát, csak egyirányú jegyet vettünk. Az automatából való vásárlás nem ment zökkenőmentesen, mert nem fogadta el az én Visa Electron kártyámat, így Peti dombornyomott kártyájával fizettünk. Nem mi voltunk az egyetlenek ezzel a problémával. A jegyvásárlás alkalmával találkoztam egy párral, akiket még gimnáziumból látásból ismertem. Aranyosak voltak, kölcsönösen kérdezgettük egymást, hogy ki mit fog majd megnézni az itt töltött napok alatt.


A 80 perces buszutat követően leültünk enni-inni a buszterminálban. Éppen azon elmélkedtünk, hogy milyen vicces, amilyen lazán eldöntöttük, eljövünk ide, méghozzá a saját pénzükből. Peti kérdezte, Eszter nem volt-e szomorú azért, mert nem vele jöttem, mire mondtam neki, egyáltalán nem, mert attól, hogy ő nem tud jönni, nem szeretne engem is visszafogni, amikor tudja, mennyire szeretném. Nem is hiszek abban, hogy egy kapcsolatban bármelyik félnek engedélyt kéne kérni a másiktól, hogy mikor, hova vagy kivel utazik. Hozzáteszem, hogy bármilyen utat is tervezek, mindig a barátnőmet kérdezem meg először, lenne-e kedvem velem tartani. Ezzel együtt mindig is hálás voltam Eszternek azért, mert így állt hozzá az utazásaimhoz. „Gondolom azért Neked sem kellett engedélyt kérned Julitól, hogy eljöhess?” – kérdeztem vissza. Peti elkomorodott, majd motyogott valamit hogy „már nem aktuális” vagy ilyesmi, s igyekezett kitérni a további kérdéseim elől. Megdöbbentett, hogy szakítottak, de jobbnak láttam nem kérdezősködni többet…


Végül elindultunk megkeresni a szállást. A hostelünk (Best Hostel Old Town Skeppsbron) az Óváros különálló szigetén, a Gamla Stan-ban helyezkedett el, csupán két sarokra a Királyi Palotától. Meg is lepődtünk, amikor úton odafelé föl akartam menni egy lépcsőre levágni a kanyart a sarkon, amikor egy gépfegyveres őr odavakkantott, hogy menjek csak vissza onnan. Megérkeztünk a hostelhez, de mivel már bőven a recepció nyitvatartása után jártunk, a bejárati ajtóhoz és a hostel második emeleten lévő ajtajához is külön kódot kellett beütni. Miután bejutottunk, a recepciónál (ahol furcsamód mégis voltak), azt mondták, hogy holnap reggel fizessünk. Viszont nem fogadták el higiéniai okokra hivatkozva a hálózsákjainkat, ezért 50-50 SEK-ért ágyneműt kellett bérelnünk. A kiírás szerint elég szigorúan büntetik azt, aki ezt megszegi, ezért mi sem kockáztattunk. A szobánkba való belépéshez újabb kódot kellett megadnunk. Egy 12 ágyas, tetőtéri szobánk volt, ahol az ágyak kettesével voltak elválasztva, s szekrény híján a földre vagy egy félig törött székre és két bakra pakolhattunk. A bakok funckionalitását egy hostelben a mai napig homály fedi, bár kétségtelen, hogy a vizes törülközőt nagyszerűen ki lehet rájuk teríteni. :)

Kipakolás után elmentünk még egyet sétálni (értsd: állvánnyal éjszakai felvételeket csinálni) a környéken. Peti éppen az út előtt nem sokkal vett magának egy menő tükörreflexes Sony-t és látszott, hogy máris jól beleásta magát a témába. Nem lacafacázott sokat az állványt illetően sem, szorgosan cipelte mindenhová a saccperkábé 130 cm-es háromlábúját. A levegő bennem maradt, amikor a parton 15 percig komponált egy képet a túlparton horgonyzó, kivilágított vitorláshajóról (af Chapman), majd felkapta a nyitott állványt és úgy vonult odébb, majd újból letette, s elkezdte a hostelünkról szóló képet komponálni. Huhh…mondom magamban, ez így kemény dió lesz! Önkéntelenül is Eszter jutott eszembe, akinél ez így már válóok lenne! :)

A várost egyébként friss hullott hó borította, ettől még hangulatosabb lett az egész hely. Tettünk egy nagyobb kört az óvároson túl, majd hazafelé a Riksbron hídon átkelve a Parlament (Riksdaghuset) két épülete közti kivilágított részen megálltunk fényképezni. Észrevettük, hogy az ablakok fölött faragott arcok találhatóak. Némelyiknek olyan nevetségesen sírontúli ábrázata volt, hogy Peti külön megörökítette az egyiket.



Hazaérve elmentünk fürdeni (meglepve konstatáltuk, hogy a WC-nek nem számzáras az ajtaja), majd nyugovóra tértünk.





2. nap – Gamla Stan és Södermalm (2009. március 13.)


Másnap reggel első dolgunk volt fizetni a recepciónál. Nem volt egyszerű elmagyarázni, hogy külön szeretnénk fizetni, ráadásul eltérő arányban (mivel a foglalókat én fizettem), de végül sikerült elintézni. Ráadásul közben telefonáltak a DHL-től, s kiderült, hogy megkaptam a 6 hetes gyakornoki állást a cégnél! Nagyon örültem neki, meg is adta az alaphangot a naphoz.


A mai napra elsőként a Gamla Stan felfedezését tűztük ki célul. Már rögtön a felfedezőtúra elején találtunk egy aranyos bronzszobrot, mely leginkább egy napszemüveges zeneszerző bácsikára emlékeztetett. Egy ház fala mellett a járdán állt, egyik kezével a szemüvegét igazította, a másikban egy kottát szorongatott. Vele mindketten fotózkodtunk.



Megtaláltuk a város legkeskenyebb, az alig 90 cm széles utcáját, a Mårten Trotzigs Gränd-et, majd sétálgattunk a Västerlånggatan-on, mely a Gamla Stan legfontosabb sétáló- és bevásárlóutcája. Innen a Kåkbrinken-en keresztül a Strortorget-re jutottunk ki. Ennek a térnek meglehetősen véres története van, ugyanis itt zajlott a híres 1520-as stockholmi vérfürdő. Történt ugyanis, hogy II. Keresztély dán király Stockholmot ostromolta, s miután a svédek megadták magukat, és királyukká választották őt, hálából amnesztiát és háromnapos örömünnepet hirdetett. Az ünnepek után azonban elfogtak több mint 80 svéd nemest és a Stortorget közepén kivégezték őket. Szegények, vajmi sovány vigasz lehetett a számukra, hogy legalább utoljára egyet még mulathattak!

A Stortorget-en található a Tőzsde impozáns épülete is, mely manapság már a Svéd Akadémiának ad otthont. Innen a Köpmangatan-on eljutottunk a Szent György és a Sárkány szoborig. Ez azóta fogalom a számomra, mivel Peti vagy negyedórán át fotózta folyamatosan ezt a szobrot, míg meguntam és otthagytam.

Végül kijutottunk a Királyi Palota elé, a Slottsbacken-re, ahol az ünnepi felvonulások, s a királyhoz audienciára igyekvő állami vezetők és nagykövetek szoktak elhaladni. A Slottsbacken-en található továbbá a Livrustkammaren (Királyi Fegyvertár), a Kungliga Myntkabinettet (Királyi Pénzverde), a Storkyrkan és az obeliszk. A Livruskammaren-ben a fegyvereken kívül több bizarr dolgot is megnézhet az ember: pl. II. Gusztáv Adolf király Streiff nevű kitömött harci ménje, melyet az 1632-es lützeni csatában lovagolt, III. Gusztáv jelmeze, amit az operaházi álarcosbálon viselt amikor megölték vagy XII. Karl sáros csizmája, melyet halálkor egy csatában viselt. A Pénzverde is büszkélkedhet furcsa ereklyékkel, ilyen például a világ legnagyobb (majdnem 20 kg-os) pénzérméje. Mivel szinte minden múzeumba 50-100 SEK közötti belépők voltak, végül úgy döntöttünk, inkább jobban megválogatjuk, hova megyünk be. Megcsodáltuk a Storkyrkan templomot, melyet királyi szertartásokra is szoktak használni, majd lesétáltunk a Riddarhustorget-re. A tér túlsó oldalán álló Riddarhuset (Felsőház), korábban a nemesség találkozásainak székhelye volt.

Innen egy felüljárón keresztül átkeltünk egy kis szigetre, Riddarholms-ra, ahol Stockholm egyik legjellegzetesebb temploma, a Riddarholmskyrkan áll. Ez tulajdonképpen egy királyi temetkezőhely, szinte az összes svéd uralkodót ide temették. Mivel a templom be volt zárva, kimentünk a part menti, friss hó borította térre, ahonnan nagyszerű rálátás nyílt a Városházára. Itt elszöszöltünk azzal, hogy a Peti állványa segítségével csináljunk magunkról egy közös képet háttérben a Városházával, de végül sikerrel jártunk.




Ezt követően a Gamla Stan-tól délre fekvő nagyobb szigetre, Södermalm-ra mentünk át. Ahogy átkeltünk a túlpartra, az első dolog ami szemet szúrt a zajos vasút és közúti híd tőszomszédságában álló, egy egészen kiábrándítóan ronda és lerobbant Hilton szálló. Maga a Södermlam egy dimbes-dombos, de alapvetően elegáns körzete Stockholmnak, ráadásul az öböl fölé magasodó dombok (Mariaberget) tetejéről lenyűgöző kilátás nyílik a városra.


Útközben már kezdtünk megéhezni, ezért folyamatosan nézegettük evési lehetőségeket. Végül egy kávézóba tértünk be, melynek az ablakában láttam, hogy árulnak semla bucit, egy tipikus svéd édességet. A semla egy mandulakrémmel töltött tejszínhabkalapos fánk, melyet eredetileg a 40 napos böjt alatt fogyasztottak, s évszázadok óta a svéd kultúra részét képzi. A svédek szinte megőrülnek ezért a süteményért, évente mintegy 40 millió ilyen buci fogy el Svédországban. Állítólag az egyik svéd király, Adolf Fredrik úgy bezabált belőle, hogy belehalt. Ezek után bizony nekem is ki kellett próbálnom! :) A semla kinézete igencsak csalóka, egy buci nagyon is jól laktat. A töltelék sűrű, s meglehetősen édes, míg a buci tésztája is fura ízű, kicsit mintha mentolos lenne. Ettünk még egy szendvicset is (ezzel egészen estig kihúztuk), majd folytattunk az utunkat.

Az egyik utcáról indult egy meredeken emelkedő gyalogos felüljáró, mely az emeletes házak felső szintjéig tartott. Végigmentünk rajta, s végül kiértünk a Katarinahissen-hez. Ez tulajdonképpen egy 1883-ban átadott lift, mely 38 méter magasra viszi föl az embert (mi éppen a tetején álltunk), ahonnan nagyszerű kilátás nyílik a városra. Innen jól be lehetett látni az alul elterülő többszintes forgalmi csomópontot, a Slussent is, sőt a háztetőket fürkészve megtaláltam a Stomatol fogkrém hirdetését, amely azért érdekes, mert ez volt Svédország első neonreklámja 1909-ben, s azóta működik. A Slussen-nél található Stockholms Stadsmuseum is, de ezt csak távolról szemléltük meg, majd továbbindultunk a Mosebacke kerületbe.





Az épületek közül kimagasodott a sárga-fehér színű, nagykupolás Katarina Kyrka, melyről annyi az érdekesség, hogy többnyire mindig a rekonstrukciókat követően égett le, utoljára a 1990-ben. Most szépen fel van újítva.

Kicsivel odébb kiértünk a Fjällgatan-ra, melyet a város legszebb utcájának tartanak. Valóban hangulatos utcácska volt, de azért annyira nem nyűgözött le. Innen felsétáltunk a Vita Bergen (Fehér hegyek) – mely most a hótól valóban fehér volt – tetejére, ahol a Sofia Kyrka magasodott. Körbesétáltuk a templomot, majd megkerestük a Spårvägsmuseet-t (Közlekedési Múzeum). Ez még az út tervezésénél azért keltette fel az érdeklődésemet, mert az megtetszett a kép egy lóvontatta villamosról, ami az útikönyvben volt. Végül nagyszerű döntésnek bizonyult, s nemcsak azért mert mindössze 15 SEK volt a belépő, hanem mert egy érdekes, igényes múzeum volt a stockholmi tömegközlekedés fejlődéséről, múltjáról, jelenéről. Rengeteg régi busz, villamos volt kiállítva, melyekre mind fel lehetett szállni. Megcsodálhattuk a könyvből ismert lóvontatta villamost, pózolhattunk egy ősrégi VOVLO (nem elírás!) busszal, villamosszimulátorban kipróbálhattuk, milyen a 70-es évek Stockholmjában villamost vezetni és bemutatták a 20-30-as években viselt fekete egyenruhákat (melyekhez tartozott egy SS emblémával és MÁV logóra hasonlító szárnyaskerékkel díszített sapka és szalmából font óriási lábbeli, melybe cipővel együtt bújtak bele és a nagy hó ellen szolgált).




A múzeum után már csak egy dolog maradt a környéken, amit meg szerettem volna nézni, mégpedig a Globen sportcsarnokot, mely a világ legnagyobb gömb alakú épülete, s távolról úgy néz ki, mint egy óriási hógolyó. Bevallom eléggé elszámítottam magam a távolságot illetően, mert a múzeumtól még legalább 5-6 km-t sétáltunk egy szépnek semmi esetre sem nevezhető külvárosi részen mire odaértünk. Közelről nem is tűnt olyan hatalmasnak, ráadásul térdig kopott már a lábunk a sok gyaloglástól, úgyhogy elismerem, nem volt a legjobb ötlet idáig eljönni ezért az élményért.



Annyi pozitívuma még volt a „kis” kitérőnek, hogy útközben láttunk egy dugódíjas kaput – s mivel mindketten a dugódíjról írtunk TDK-t és vizsgáltuk a stockholmi behajtási díj hatékonyságát is, érdekes volt mindezt élőben látni. (A rendszer lényege, hogy az autóforgalom visszaszorítása érdekében díjat szabnak ki a belvárosba hajtó autósokra, s ha áthajtanak ezek alatt a kapuk alatt, érzékeli a rendszer és a napszaknak megfelelő díj kiszámlázásra kerül.)




Hazafelé nem volt kérdés, hogy metróval menjünk-e. Oda is mentünk a pénztárhoz jegyet venni, de a pénztáros nem tudott valami jól angolul. Azt megértettük, hogy diákjegy nincs, de valamiért két 15 koronás jegyet adott (külön sorszám is volt rajtuk) az egy helyett, hiába mondtam neki, hogy nem kell a visszaútra. („From here to Gamla Stan. One way and only one ticket”.) Erre elkezdett szitkozódni majd visszahúzta a jegyet és intett, hogy ne raboljuk az ő idejét. Ezután az ott álló jegyellenőröktől is megkérdeztem, hogy mennyibe kerül innen egy jegy a Gamla Stan-ba, mire az felelték: 30 SEK. 30 SEK?! Az majdnem 900 Ft négy metrómegállóért? Ejha! Visszamentünk, kértünk újból jegyet és hitetlenkedünk, hogyan kerülhet egy vonaljegy ennyibe. Ekkor még nem sejtettem, hogy a koppenhágai metró ezt is túl fogja szárnyalni. Mindenesetre ha már így alakult, igyekeztem kiélvezni eddigi legdrágább tömegközlekedési utazásomat míg visszaértünk a Gamla Stan-ban. Mielőtt hazamentünk volna vettünk a Coop-ban zsemlét, májkrémet és svéd söröket. Svédországban az alkoholkereskedelem a 3,5% alkoholtartalom feletti italokra állami monopólium, így a kisboltokban csak 3,5%-os söröket lehet kapni! Nem vicc, a legnagyobb világmárkáknak mind van, kifejezetten a svéd piacra gyártott, 3,5%-os söre. Jobb híján ebből vettünk.

Hazaérve kimentünk a konyhába csinálni két adag Spagetteria zacskós tészát, megkóstoltuk a söröket (elég gyengék voltak!), majd lefeküdtünk aludni.





3. nap – A Városháza és a Királyi Palota (2009. március 14.)


Reggel, amikor kiléptünk a hostel ajtaján ismét szomorúan konstatáltuk, hogy ma sem süt a nap, ez pedig két fényképész számára azt jelenti, hogy a felhős időben megint nem jönnek át annyira a város és az épületek színei. Na mindegy, legalább az a havaseső nem esik, melyet a Google első 15 „Stockholm Weather Forecast” találata jósolt 80% bizonyossággal az út időtartamára. Ha így nézzük, még örülhettünk is a szerencsénknek!

Elindultunk a Városháza irányába, mely a Kungsholmen legkeletibb csücskében, a Gamla Stant a Belvárossal összekötő híddal szemben található. Az öböl vizén óriási jégtáblák úszkáltak, melyeket a Parlamet melletti hídról a gyerekek rendületlenül bombáztak kisebb-nagyobb hógolyókkal. Aztán mire rájöttek, hogy a dinnyeméretű, fagyott hóbombával még a legnagyobb jégtáblát is be lehet zúzni, még több gyerek csatlakozott a sorozatvetőkhöz és a korláton csüngve figyelték az épp aktuális becsapódást.

A Városházába (Stadshuset) érve sajnos lekéstük az aktuális túracsoportot, úgyhogy a következőre várva kimentünk a Belső Udvarba. Mindenképpen érdemes megvárni az idegenvezetőt, mert rengeteg érdekes történetet mesél el az épületről, s így egy igazi élmény az egész. A diákjegy 40 SEK-be került, ráadásul a belépőhöz kaptunk egy egyoldalas, magyar nyelvű leírást a Városháza különböző termeiről és egy piros kör alakú matricát City Hall felirattal, melyet magunkra kellett ragasztani. Nem sokkal később megérkezett az idegenvezetőnk, egy csinos fiatal lány, aki nagyszerűen beszélt angolul.



Elsőként a Városháza legnagyobb dísztermét, a híres Kék Termet látogattuk meg, ahol minden évben a Nobel-díj ünnepség díszvacsoráját tartják. Ilyenkor az egész helyiség zsúfolásig van tömve emberekkel, így a hosszú asztaloknál a díszvendégeknek szorosan kell egymás mellett ülniük. Mindenkinek egész pontosan 50 cm hely jut az asztalból, s ez alól egyedül a király a kivétel, neki 60 cm jár! :) A Kék Terem amúgy a legkevésbé sem kék, mivel tervezője, Ragnar Östberg végül úgy döntött, hogy a tervekkel ellentétben mégsem vonja be kék vakolattal a gyönyörű vöröstéglából épült falakat. A márványlépcsőnek, mely az emeletre visz, szintén megvan a saját sztorija. A tervezőt kérték, hogy olyan lépcsőt tervezzen, amelyen a nők az ünnepségek alkalmával még nagy abroncsú szoknyákban is kényelmesen tudnak rajta közlekedni. Östberg nem bízott semmit a véletlenre, készített fából nyolc különböző méretarányos lépcsőt és megkérte a saját feleségét, hogy estélyibe öltözve próbálja ki mindegyiket. Amelyik végül a legjobban tetszett a nejének, az lett márványból kifaragva. Mi is kipróbáltuk a lépcsőzést és valóban, szokatlanul kényelmes volt rajta haladni.



Nagyon szép volt Tanácsterem is, melynek a mennyezete úgy nézett ki, mintha egy díszes vikinghajótestet fejjel lefelé beépítettek volna. Innen a lépcsőházba mentünk, mely éppen a toronyban helyezkedett el. Itt mesélte az idegenvezető, hogy amikor a stockholmi Városházát tervezték, eredetileg 105 m magas lett volna a tornya. Már majdnem készen voltak a munkálatokkal, amikor kiderült, hogy a rivális skandináv fővárosban, Koppenhágában a városházának 105,6 m magas óratornya van, a svédek megtoldották egy plusz méterrel a sajátjukét, lepipálva így a dánokat.



Rengeteg esküvőt is tartanak a stockholmi Városházán, s különösen népszerű a fiatal párok körében, ugyanis kétféle szertartás közül választhatnak: lassú vagy gyors ceremónia. A lassú másfél percig tart. A gyors mindössze 40 másodpercig. :)

Ezt követően a Hercegi galériába mentünk, mely hosszú szoba, egyik oldalán kék oszlopsor ral, mögötte a Víziváros című freskóval, középen hosszú asztallal, másik oldalon pedig kilátással södermalm-i dombokra. A freskót egyébként úgy festették meg, hogy pontosan a tükörképét adja ablakból látható városképnek. Az eltérés mindössze az, hogy a freskóra ráfestették a fákat is, melyeket aztán éppen azért vágtak ki a Városháza mellől, mert takarták a kilátást, de freskót végül ezért nem festették újra.



Innen az Arany Szoba előszobájába értünk, melyet jobb oldalról egy hatalmas, díszesen faragott szekrény uralt. Ennek elkészítésére egy elismert svéd asztalosmestert kértek fel, aki nemcsak a díszesen faragott bútorok, de a különböző rejtett fiókok, trükkös zárak és egyebek kivitelezéséhez is értett. Azt mondták neki, hogy szekrény valaminek az elrejtésére szolgálna, de legyen szép kívülről. A mester minden tudását összeszedte és rengeteg munkával elkészítette a sűrűn díszített remekművet, melybe a legkülönbözőbb rejtett zárakat épített, majd büszkén átadta munkáját. Végül kiderült, hogy mindössze a központi fűtés hatalmas, falon lévő kivezető nyílását kellett vele elrejteni, ráadásul kibelezték az egész szekrényt, leszedték a hátulját és a tetejét, majd szorosan a falhoz nyomták, ahol azóta is áll. Szegény asztalos, jó, hogy nem vitte el a szívroham azonnal! :)

Az egyik legellentmondásosabb helyisége az épületnek az innen nyíló Arany Szoba, mely díszítéséhez több, mint 18 millió arany és üveg mozaikdarabot használtak fel. A történet szerint az I. világháború után a svédek olcsón kaptak a németektől temérdek ilyen arany mozaiklapocskát, ám senki nem volt az országban, aki értett volna a bizánci stílusú mozaikrakás művészetéhez (márpedig a Városháza építésében kizárólag svéd szakemberek működhettek közre). Végül egy alig 20 éves srác (Einar Forseth) jelentkezett, hogy ő bizony elvállalja a feladatot és olyan dísztermet készít, aminek mindenki a csodájára fog járni. Végül igaza is lett, kérdés csak az, hogy milyen nézőpontból nézzük. A terem északi falán lévő alkotás, melyen elvileg Mälaren királynő alakja látható, meglehetősen bizarra sikeredett. A királynőnek kígyófürtös haja, óriási szemei, szörnyszerű lábujjai vannak, s míg a balján a nyugati világ jellegzetességei (amerikai zászló, Szabadság-szobor, Eiffel-torony stb.), a jobb oldalon a Kelet jellemző épületei (pl. Kék mecset) látható. Kezében a jogart és a koronát tartja, míg az ölében a stockholmi városháza látható. A döbbent helyiek kérdéseire az ifjú művész újból és újból kivágta magát frappáns válaszaival, s mindenre kész volt részletes magyarázatot adni. Végül a svédek is megbarátkoztak ezzel a különös művészeti alkotással, bár nem lehetett könnyű, az biztos!


Ezt követően a parton elsétáltunk egészen a Kungsholment Södermalmmal összekötő Västerbron hídig, majd tettünk egy nagyobb kört és a beültünk a Központi pályaudvar közelében lévő Burger King-be ebédelni.

Ebéd után visszasiettünk a Gamla Stan-ba a Királyi Palotához (Kungliga Slottet), megnézni az őrségváltást, majd jegyet váltottunk a palotába is (50 SEK). Bár a királyi család már évek óta nem itt él, hivatalos ünnepségek idején ezt a palotát használják. Az állami, vendég és Bernadotte lakosztályok elképesztően gazdagon díszítettek, de meg kell említeni a Tróntermet, ahol Krisztina királyné ezüst trónja található. A Trónteremben elég sokat ültünk (a terem közepén lévő székekre le lehetett ülni), megpihenve egy kicsit a sok sétálás után.


A palota megtekintése után maradt még energiánk, úgyhogy elindultunk felfedezni a Belvárost. Elmentünk a Hörtorget-re (Szénapiac), de már éppen pakoltak össze az árusok, s az egész teret beborította a szemét. Ezen a téren áll egyébként a Konserthuset (Hangversenyterem) is, mely sötétkék, egyenes falaival és 10 oszlopból álló oszlopsorával a görög és skandináv építészet kissé különös keverékére emlékeztetett. Egy sarokkal odébb a Kungsgatan főutca két oldalán egymással szemben álló két amerikai stílusú toronyházat, a Kungstornen-t is láthattuk. Érdekesség, hogy az északi tornyot „hímneműként”, a délit „nőneműként” szokták emlegetni. A Kungsgatan-ról aztán Hörtorgetnél letértünk a Sveavägen-re, s elsétáltunk az Adolf Frederiks Kyrka-ig. Ennek a templomnak a temetőjében nyugszik Olof Palme egykori svéd miniszterelnök, akit 1986-ben innen egy saroknyira gyilkoltak meg, amikor kíséret nélkül tartott haza a moziból. A temetőben megkerestük a sírját, majd elsétáltunk a Sergels Torg-ra. A tér közepén egy jellegzetes üvegobeliszk áll, melyet éjszakánként kivilágítanak, mögötte pedig Kulturhuset (Kulturális Központ) üvegépülete terül el.


Innen a Hamngatan-on keresztül a Kungsträdgården (Király Kertje) környékére értünk. Ez a park korábban királyi konyhakert volt, manapság viszont a helyiek számára népszerű találkozóhely, ahol nyaranta gyakran tartanak szabadtéri hangversenyeket és egyéb programokat. A tér közepén állt egy kisebb szökőkút (Molin szökőkút), melynek széleit négy hattyú díszítette. Az egyik hattyú úgy megtetszett nekünk, hogy beállítottuk Peti gépét az állványon időzítéses kioldásra, majd egymás után belemásztunk az üres szökőkútba, hogy a hattyúval pózoljunk. A járókelők kicsit sem néztek hülyének minket! :)

Hazaérve a változatosság kedvéért zacskós tésztát ettünk vacsira, majd a leküzdöttünk fejenként egy-egy 3,5%-os Odin sört, ami messze a legrosszabbnak bizonyult az összes szerzemény közül. Szegény Peti, ő vagy hármat vett belőle, mert sokkal olcsóbb volt, mint a többi! :)

Hulla fáradtak voltunk, az elalvással ezúttal sem volt gond…



4. nap – A Vasamuseet és a Djurgården (2009. március 15.)


…viszont ha hajnalban idő előtt felébredtünk, utána szinte lehetetlennek bizonyult visszaalduni. Történt ugyanis két napja egy spanyol társaság érkezett a szobánkba, s alapvetően napközben vagy este nem is volt velük semmi gond. Csakhogy, már az első éjszaka megtapasztaltuk, hogy érdemes előttük elmenni aludni, mert egyikük olyan velőtrázóan mélyen és hangosan horkolt, mint egy felajzott vadkan násztánc idején. Én tényleg képes vagyok egy buliban a bömbölő hangfalon is elaludni, de erre a rotyogó frekvenciára képtelenség immúnisnak lenni. Persze ma éjszaka is felébredtem rá. Már éppen azon gondolkoztam, hogy ilyen földöntúli hangokat még szándékosan sem lehetne kiadni, amikor a spanyol srác barátainak is elege lett: előbb átkiabáltak neki a szomszéd ágyra valamit spanyolul, majd folytatódó konstans horkolás hatására náluk is eltörött a mécses. Fölráncigálták a gyereket és megregulázták, hogy most már csináljon magával valamit, mert így képtelenség aludni. (Bár nem értek egy kukkot sem spanyolul, de a hanglejtés alapján a mondanivaló így is beazonosítható volt.) Végül aztán valahogy tényleg elhallgatott renitens horkoló, úgyhogy maradt pár órányi pihenés a számomra is.


A mai napra a Gamla Stan-tól keletre fekvő városrészeket terveztük felfedezni. Először átkeltünk a Strömbron hídon a belváros oldalára, megcsodáltuk a város legelegánsabb szállodáját, a Grand Hotelt. 1901 óta minden évben itt szállásolják el a Nobel-díj nyerteseket. Egy háztömbnyire a Hoteltől a Nationalmuseum (Nemzeti Múzeum) melletti hídon átkeltünk Skeppsholmen kicsiny szigetére.



Az egyik legfeltűnőbb jelenség, ami a szigethez köthető az az af Chapman vitorláshajó, mely a Tengernagyi Hivatal vörösszínű épületével szemben, a Skeppsholmen nyugati felén horgonyozik. A rendkívül jó állapotban levő hajó 1949 óta népszerű ifjúsági szállóként funkcionál. Elsétáltunk a sziget déli oldalára, ahonnan nagyszerűen be lehetett látni a Gamla Stan-t és a södermalm-i domboldalt, ahol két napja jártunk. Egy újabb hídon keresztül juthattunk el a még kisebb, Kastellholmen szigetére, mely közepén, egy sziklás dombon egy jellegzetes vöröstéglás kastély áll. 1640 óta minden reggel ennek a kastélynak a tornyára vonják fel a svéd hadilobogót. Lent a sziklák tövében – ahol már viszonylag száraz volt a talaj – szokásomhoz híven gyűjtöttem földet egy kis tégelybe, majd felmásztam Petihez a szikla tetejére, aki az állvány mögül szorgosan komponálta az amúgy valóban lenyűgöző tájképet. Ezt követően visszamentünk a Skeppholmen-re, ám mielőtt még a Vasa Múzeum felé vettük volna az irányt, kértem Petit, hogy sétáljunk el megnézni még Svédország legöregebb rakodódaruját (néha azért vannak hülyeségeim, szó se róla!) 1751-ből, ami itt a Skeppholmen-en, a Moderna Museet-vel szembeni lévő kikötőben áll. Az odaúton egy dombról lefelé jövet gondoltam, levágom a nagy kerülőt, ezért a kiépített járda helyett a meredek, de saras lejtőn akartam lejönni. Hirtelen megcsúsztam, s bár el nem estem, de a kezemet csúnyán bevertem a mellettem lévő hegyes sziklába. A jobb mutatóujjamat több helyen lehorzsoltam, s rendesen elkezdett vérezni. Becsavartam az ujjamat egy tiszta zsebkendővel, majd továbbindultunk megnézni a darut. Furcsa módon a vérzés egyáltalán nem akart enyhülni, a ragtapaszt pedig a hostelben felejtettem, de nem tartottam annyira fontosnak ezért hazamenni, inkább átsétáltunk a Strandvägen korzó mentén a Djurgården-be.


A Djurgården egy Stockholmhoz tartozó, természetes parkkal borított sziget, mely korábban királyi vadászterület volt. Itt található a svéd kultúrtörténetet bemutató Nordiska Museet, Svédország legöregebb vidámparkja, a Gröna Lund, valamint a világ első szabadtéri múzeuma, a Skansen, ahol nemcsak a svéd mesterségeket és vidéki életet mutatják be, hanem gazdag állat- és növényparkkal is rendelkezik.


A Vasamuseet (Vasa Múzeum) – ahova mi igyekeztünk – a Djurgården legnyugatibb csücskében található, az öböl partján. A múzeum egy 17. századi királyi csatahajóról, a Vasa-ról szól, mely építésének évében (1628) a világ leghatalmasabb hajója volt, 64 ágyú, 450 fős személyzet fért el rajta, s a svéd haditengerészet legnagyobb büszkeségének számított…egészen első, s egyben utolsó útjáig. Történt ugyanis, hogy a Vasa első utazása alkalmával alig 1300 méter megtétele után váratlanul felborult és elsüllyedt. Egyébként valószínűleg az okozhatta a tragédiát, hogy a hajó hasában nem volt elegendő ballasztkő a rengeteg ágyú és nehézfegyverzet kiegyensúlyozására, így a hajónak sikerült egy teljesen nyugodt időben elsüllyednie. Mindenesetre 328 évvel később (1956) egy tengeri régészcsoport felkutatta a Vasa elsüllyedésének helyét, s öt év kemény munkájával sikeresen kiemelték és szárazdokkba húzták. A hosszadalmas tartósítási és rekonstrukciós munkálatok után végül 1990-ben nyitották meg a múzeumot.

Ahogy a pénztárhoz léptünk elfogott az izgalom, mert ezt tartottam a stockholmi út egyik legkülönlegesebb részének. Elfogadták az ISIC kártyát, így 50 SEK-be került a belépő. A pénztár után egy rövid sötét L alakú folyosó következett, s ott befordulva végül megláttam a hajót! A kissé gyéren megvilágított belső tér tovább emelte a Vasa valami egészen lenyűgöző és misztikus hangulatát.







Bár magára a hajóra nem lehet felmenni, de 3-4 emeletnyi mély múzeum mindegyik szintjén körbe lehet sétálni, melyekhez még hozzájárulnak a hajóval kapcsolatos kiegészítő kiállítások is. Ilyen például a hajó különböző helyiségeit bemutató szobák, makettek az építésről, az elsüllyedésről és a kiemelésről, a hajón szolgáló személyzet hétköznapjairól, szokásairól. Külön – bár kissé morbid – kiállítást szenteltek az áldozatok koponyáinak és egyéb maradványainak bemutatásának, ahol a személyzet egyes tagjainak a részletes kórtörténetét, életkorát, s viaszból készül arcmását is bemutatatták. Nem lettem volna hajós abban az időben, ugyanis rengeteg betegség terjed egy hajón, s a legénység legnagyobb része ezekbe hal bele. Ki kell még emelni a Vasát díszítő rengeteg faragott faszobrot, melyek különösen a hajó hatalmas tatjánál nyújtanak lenyűgöző látványt.



Összességében a múzeum szerintem rendkívül érdekes és vétek lenne kihagyni bárkinek is, aki Stockholmban jár. Ha egyszer újrakezdeném a papírhajó-hajtogatást, biztos elnevezném az egyik Vasa-nak.


A Vasamuseet előtt mellett két másik hajó is horgonyzott, melyeket meg akartam nézni: a Finngrundet világítóhajó (mely mozgó világítótoronyként funkcionált) és a Sankt Erik, mely Svédország első tengerjáró jégtörőhajója volt. Mindkettőt megnéztük, majd a Nordiska Museet-t megkerülve továbbsétáltunk megnézni Djurgården belső területeit.



Az egyértelműen látszott, hogy a Djurgården parkjai nagyon hangulatosak és gyönyörűek lehetnek, ha valaki késő tavasszal, nyáron vagy kora ősszel ide kilátogat. Azt sejtettem, hogy zöldellő fák, csicsergő madarak, lágy, üdítően kellemes szellő, napsütés és friss pázsit nem lesz, mivel március közepén voltunk. De amikor már egy órája sétáltunk keresztül az erdőn az olvadó hó miatt véget nem érő locs-pocsban már nemcsak azon tűnődtem el, hogy milyen szép lehetne ez az egész bármilyen más időben, hanem azon is, hogy hol van már az a rohadt híd, amelyen végre vissza lehet jutni a túlpartra. Kicsit elszámítottam magamat, így a várva várt hidat csak a Djurgården teljes hosszának kétharmadánál találtuk meg. Egyszerűen fogalmazva, tettünk egy hatalmas kitérőt, borzasztóan pocsék időben, messzebb már nem is kerülhettünk volna a belvárostól, s még legalább ennyi várt ránk, hogy egyáltalán visszaérjük oda, ahol eldöntöttük, hogy „sétálgattuk egy kicsit” a Djurgarden-ben. Végül az élet más módon kárpótolt minket ezért a fölöslegesnek hitt kitérőért…




Az úton hazafelé elhaladtunk egy TV-torony (Kaknästornet) mellett. Még otthon utánanéztem, hogy 35 SEK-be kerül a jegy a kilátóba. Felmenjünk, ne menjünk…?! Mi legyen? Mindjárt sötétedik, kint vagyunk a világ végén, a táj csupasz és az olvadó hó sem olyan szép látvány…Jól van, menjünk! :)

A kilátóból nagyszerűen be lehetett látni a Djurgårdent-t, de a södermalm-i kerület és a Belváros is jól látszódott. Miután befejeztük a fotózást, a kilátóban lévő kávézóban Peti kért valamit inni. Megitta, pihentünk még egy kicsit és már indultunk volna lefelé, amikor az ablakból megláttuk a naplementét! Gyorsan visszasiettünk a tetőre és elállt a lélegzetünk! Bár egész nap nem egy percre láttuk a napot, most kibújt a felhők alól, s gyönyörű narancsos színbe borította az egész város…leírhatatlanul szép volt!




Mire visszaértünk a Belvárosba nemcsak a lábunkat nem éreztük a sok gyaloglástól, de nagyon éhesek is voltunk, ráadásul még nem is ittunk rendes svéd sört svéd sörözőben. Rá kellett jönnünk, hogy utóbbi célunk teljesítése lehetetlen feladat! Stockholm belvárosa kihalt, sörözői, szórakozóhelyei zárva, éttermei üresek. Mi a fene van egyáltalán nyitva?! Hát a jó öreg McDonalds! :) Ettünk fejenként 3-3 darab akciós sajtburgert (darabját 10 SEK-ért) elkerülve az éhhalált, betértünk egy kisboltba (vettem az otthoni sörökhöz chipset és Smoothie-t Eszternek), megnéztük még az 1912-es Stockholmi Olimpiai Stadiont, majd nyílegyenesen visszatértünk a hostelbe.

Este egy jól megérdemelt sörözés után bezuhantunk az ágyba.





5. nap – Uppsala (2009. március 16.)


A mai napra egy kis vidéki kiruccanást terveztünk: meglátogattuk Lindát Uppsalában. Útban az állomás felé meglepődve láttuk, hogy a Királyi Palota körüli utcákba hatalmas markológépekkel tonnaszámra hordják a havat. El sem tudtuk képzelni mit akarnak ott ennyi hóval kezdeni!

Kiérve az állomásra megpróbáltuk begyűjteni a két nappal korábban az SJ (Statens Järnvägar, azaz a Svéd Állami Vasutak) honlapján megvásárolt jegyeinket (odafelé 63 SEK, vissza 39 SEK volt a jegy). Meglepetésemre a dolog meglehetősen simán ment, az emailben kapott azonosítószámot csak be kellett pötyögni a Központi Pályaudvar jegykiadó automatájába, s az már ki is nyomtatta a jegyeinket.

A 10.11-es vonattal mentünk, s a 80 km-es út alig tartott 40 percig. Itt meg kell jegyezni, hogy ez a vonatút is mérföldkő az eddigi utazásaim szempontjából, ugyanis nem emlékszem rá, hogy korábban valaha is féltem volna egy vonaton. Lehet, hogy irtó ciki, de bevallom, volt hogy két kezemmel kapaszkodtam a karfába és vártam, mikor siklunk ki. Nem az időnként vagy 130 km/h sebességgel volt gond (a párizsi út során a Thalys 250 km/h-val süvített), hanem azzal, hogy amikor lassítás nélkül a vonat átrobogott a nagyobb váltókon, olyan érzés volt, mintha menten lerepülnénk a sínről és kisiklanánk. Huhh…elég fura érzés volt! Mondanom sem kell, hogy Peti a legkevésbé sem érezte a vonatutat bármiben is különösnek.


Lindával az uppsalai Központi Pályaudvar (Uppsala Central) előtti téren találkoztunk. Nagyon örültem, hogy láthatom, s bár Amszterdamban nem töltöttem vele túl sok időt, de mindig is nagyon szimpatikusnak találtam. Alapvetően egy mosolygós, érdeklődő lány, akiben ugyanakkor megvan a hűvös, skandináv mentalitás is. Nekem szerencsére szinte mindig az előbbit mutatta, ezért is kedveltem meg.

Biciklivel jött elénk, s alig akartam elhinni, hogy kerékpárja ugyanolyan ócska, ütött-kopott, mint amilyenekkel mi jártunk Amszterdamban. Mivel neki kemény ZH-hete volt az egyetemen, ezért idő híján azonnal elkezdte megmutogatni a várost. Az állomástól jobbra lévő Vaksalagatan-on elsétáltunk két háztömbbel odébb, a Vaksala torg-ra, ahol egy általános iskola és az Uppsala Konsert&Kongess állt. Utóbbi egy multifunkciós koncertterem és kongresszusi központ, melynek legfelső szintjéről kiválóan be lehetett látni a várost.

Ezután a városközpontba mentünk, közben Linda sok érdekességet mesélt Uppsaláról. A városban rendkívül aktív a közösségi élet, mivel az emberek nagy része valamilyen közösségi házhoz, úgynevezett Nation-höz tartozik. Az ilyen Nationhouse-okban különböző kulturális és közösségi programokat szerveznek, kedvezményes szállást és ételt stb. biztosítanak a tagoknak, akik tagdíjat fizetnek ennek fejében. Vannak előkelőbb és menőbb Nation-ök is és vannak szegényesebbek is. A legrondább vitán felül a Göteborg-i Nation épülete volt, melynek szürke, lepukkant, szocreál épületénél már csak a „Pub”-ja volt kiábrándítóbb, ugyanis annak a bejáratát kis híján benőtte valami futónövény. (El is mosolyodtam magamban, mert Göteborgról mindig a másik kedvenc svéd ismerősöm, Helena jut az eszembe.)



A város egyik legjellemzőbb látványossága Katedrálist (Domkyrkan), mely a legmagasabb és egyben legnagyobb templom egész Skandináviában. A gyönyörű, kéttornyú, vöröstéglás templomban egy svéd király, I. Gusztáv is el van temetve. Érdekes módon a király díszes márványszarkofágjának tetejére nemcsak a saját, hanem két feleségének a fekvő testét is ráfaragták, így 1-1 feleség jut a király mindkét oldalára.

Ezután elkísértük Lindát az egyetemre (a közgáz karnak egy unalmas, modern épülete volt), vettünk egy kis harapnivalót, majd magunk indultunk felfedezni a várost. Visszamentünk a Katedrális előtt térre, melynek másik oldalán Uppsala-i Egyetem főépületét néztük meg. Az egyetem büszke lehet a múltjára, ugyanis Skandinávia legrégebbi egyeteméről van szó, melyet 1477-ben alapítottak. Az előtérbe be is kukkantottunk, döbbenetesen szép volt, mintha egy múzeumban járnánk. Innen elsétáltunk a Várba, mely a Katedrálistól nem messze, egy domb tetején állt. A barackszínű Várat, csakúgy mint a Katedrálist szinte a város bármely pontjáról látni lehet.

Miután már eleget sétálgattunk a belvárosi utcákban, kitaláltuk, hogy kellene igazi svéd söröket is venni valahol! „Hmm…honnan is lehetne megtudni leghamarabb, hogy hol árulnak a városban rendes alkoholokat?” „Hát kérdezzünk meg a Tourist Info-ban!” :) Az információs központban segédkező hölgy kissé meglepődött a kérdésünkön, de készséggel állt rendelkezésünkre, adott egy ingyenes térképet és bejelölte rajta az alkoholokat árusító boltnak, a Systembolaget-nek a helyét. A Systembolaget boltok azok a hivatalos kiskereskedelmi pontok, melyek az állami monopóliumnak számító (3,5% alkoholtartalom fölötti) alkoholokat árusíthatják. Kizárólag 20 évnél idősebbek vehetnek itt alkoholt, ittas embereket nem szolgálnak ki, nem adhatnak kedvezményt az italokra (pl. egyet fizet, kettőt kap) sőt egyik terméket sem részesíthetik előnyben a többivel szemben – így pl. egyik sört sem hűthetik be (hűtött sör drágább lenne), mivel akkor az egyenlőség jegyében mindegyiket be kellene, az pedig túl drága.

A pályaudvarral szemben, a Kungsgatan és a Bangårdsgatan sarkán lévő épületegyüttesben találtuk meg a Systembolaget-et. Belépve teljesen elképedtünk! Az egész helyiség olyan nagy volt, mint egy Spar vagy egy Match itthon, azzal a különbséggel, hogy ez csakis alkohollal volt tele. A világ minden tájáról találhatunk itt italokat (pl. Unicumot, Egri bikavért és Tokajit is láttunk), s mindegyik neve mellett a származási ország, s annak zászlaja is látható. Hosszas keresgélés után választottunk 4-4 üveg sört, majd a pénztárhoz mentünk. Azon meg sem lepődtem, hogy tőlünk elkérték a személyi igazolványunkat, de ugyanígy tettek azzal a kb. 50 éves férfivel is, aki előttünk vásárolt. Ezek a svédek aztán nem bíznak semmit a véletlenre! :)

Nem sokkal később újra találkoztunk Lindával, aki elvitt minket egy népszerű helyi kávézóba, ahol néhány semla buci elfogyasztása mellett egy jót beszélgettünk. Mivel a 21.09-es vonatra volt jegyünk, fél 9 körül el kellett indultunk az állomásra. Linda kikísért minket, majd elbúcsúztunk tőle, s felszálltunk a vonatra.


Mire késő este visszaértünk Stockholmba, már a Királyi Palota körüli főutakat 50-60 cm elsimított hóréteg borította. Később kiderült, hogy ez nem más mint egy sípálya, amelyet most már az évente hagyományszerűen megrendezésre kerülő Royal Palace Sprint sífutóversenyre készítettek elő. S valóban, a rangos nemzetközi verseny keretében a résztvevők a Királyi Palota körül kiépített ideiglenes pályán versenyeznek.

Hazaérve vacsoráztunk – mi mást, mint tésztát – és immár valódi, normál svéd sörrel zárhattuk a napot.






6. nap – A hazaút (2009. március 17.)


Reggel korán felkeltünk, hogy ne legyen nagy rohanás a reptérre való kijutásból. A pályaudvar felé szándékosan egy sétálóutcán keresztül mentünk, amely tele volt szuvenírboltokkal arra az esetre, ha látnánk valamilyen jópofa emléktárgyat vagy ajándékot az otthoniaknak. Én még Uppsalában vettem Anyáéknak svéd csokit (Marabu), Eszter a smoothie-t kapja, úgyhogy most már magamra is gondolhatok. :)


Még az útikönyvben olvastam, hogy az egyik legnépszerűbb szuvenír kétségtelenül a Dala lovacska, melyet fából faragnak ki, s általában piros alapon egyedi kézzel festett mintázatok vannak rajta. Jópofa dolognak tartottam az amúgy kissé abszurd ajándékot (hiszen egy egyszerű, festett paciról van szó), de ennek ellenére elhatároztam, hogy veszek egyet. Már rögtön az első nap megláttam egy kirakatban, hogy sűrű sorokban sorakoznak a lovacskák a 2-3 cm-estől egészen a 40-50 cm nagyságúakig. Az igazi döbbenet azonban akkor ért, amikor az árukat is megláttam. Már a legkisebb lovak is 60 SEK fölött kezdődtek, s az általam kinézett, optimálisnak tekinthető 6-7 cm-es méret is már 80-100 SEK fölött mozgott. Ha egy óriás példányt néz ki magának az ember, akár 500-600 SEK-et is elkérhetnek érte. A Stockholmban töltött napok alatt folyamatosan lestem a boltok ablakait, de a helyzet egyre reménytelenebb lett, sehol sem sikerült a kb. 30 SEK-es rezervációs áramnak megfelelő lovat találni. Már a végén annak is örültem, hogy a Városháza mellett találtam egy életnagyságú Dala lószobrot (mely amúgy a leglehetetlenebb színekben pompázott), s bár ezt nem lehetett hazavinni, de legalább jó érzéssel töltött el, hogy én fedeztem fel és ingyen volt. :) Meséltem Lindának is a vesszőfutásomat ezekkel a hülye lovakkal, mire egy jót nevetett az egészen, de igazat adott abban, hogy aránytalanul drágán adják őket. Régen egyébként valóban fontos jelkép volt a svédek számára a Dala lovacska, minden családnak megvolt a saját maguk által díszített példánya, nagy becsben tartották, öröklődött stb...

Ahogy végigjöttünk azon a sétálóutcán – látva az irreális árakat – kijelentettem, hogy kész, vége, leszarom ezeket nyavalyás lovakat, amúgy is egy baromság, ronda is és ne higgyék a szuvenírárusok, pusztán attól, hogy mindenhol ezt kiáltják ki az első számú ajándéktárgynak, minden „birka” turista ész nélkül majd ezt…füstölögtem.


Kiértünk a Cityterminal-ra, ettünk két olcsó sajtburgert a McDonalds-ban és megvettük a jegyeket a reptéri buszra. A legközelebbi járat 11.20-kor indult, s kb. másfél órával később megérkeztünk a Skavstára. Gyakorlott utazóként tudtunk mindketten, hogy a kézipoggyászban nem lehet 100 ml-nél nagyobb folyadékot felvinni, ezért a biztonsági ellenőrzés előtt még megittuk a maradék vizünket. Mulatságos volt látni, hogy a kapuk elé kitett asztalon (mely fölött egy szép színes tábla hirdette, hogy mi mindent tilos kézipoggyászban szállítani) milyen palackok és italok sorakoztak, melyeket gazdájuknak hátra kellett hagynia. Volt ott félig üres vodkásüveg, a kétliteres vizes palack, a temérdek literes/félliteres üveg, sőt egy 12 Heineken-es sörösdobozból álló, alig bontott csomag is, amin látszott, hogy gazdája sietve még azért felbontotta, másfél doboznyit a helyszínen elfogyasztott (a bontottak szintén a csomag mellől figyeltek), ezzel próbálva valamelyest mérsékelni a veszteségét. :) Bár aki tényleg annyira naiv, hogy komolyan gondolja, hogy manapság ennyi sör minden gond nélkül felvihető kézipoggyászban egy repülőgépre, az meg is érdemli a sorsát.


Bent a reptéri boltban megtetszett egy kicsi plüss rénszarvas, mely piros sálat viselt. Ha már nem lett Dala lovacskám, a maradék svéd koronámból megvettem ezt, mely nemcsak aranyos, de giccses „I love Sweden” vagy svéd zászló sem díszelgett rajta.

14.25-kor indult a gépünk, s mivel a felszállás előtt a nap is kisütött, külön örültem neki, hogy a visszaútra én ülök az ablak mellé. Fentről valami egészen lenyűgöző látványban volt részünk, ahogy az apró szigetekkel töredezett svéd partok fölött repültünk el. Sok helyen a kisebb öblök, fjordok még be voltak fagyva, ettől még különlegesebb látványt nyújtott.



Fél 5 körül érkeztünk meg Ferihegyre, megvártuk a csomagjainkat, majd elhagytuk a terminált. Petit már várták a szülei, engem is várt Anya, úgyhogy Petivel kezet fogunk, biccentettünk egyet egymásnak, majd elköszöntünk.


Másfél héttel később hétvégén összegyűlt a család, hogy az élménybeszámoló keretében megmutassam a stockholmi képeket. A vége felé elmeséltem a kudarcba fulladt próbálkozásaimat, hogy valahonnan Dala lovacskát szerezzek magamnak. Mindenki jót mulatott a történeten, különösen nővérem, aki a sztori végén felszaladt a szobájába valamiért. Amikor visszajött, elkerekedtek a szemeim: egy Dala lovacskát tett le elém az asztal közepére. Még anno egy orvoslátogató hozta neki ajándékba Svédországból, s mivel amúgy sem tetszett neki, oda adta nekem. Ki gondolta volna, hogy végül mégis egy Dala lovacska boldog tulajdonosa leszek! :)


A stockholmi út egy különösen kedves emlék marad a számomra, több szempontból is. Egyrészről felkeltette az érdeklődésemet a skandináv országok és kultúrák iránt, melyekről ez idáig nem sokat tudtam. Eldöntöttem, hogy ha lesz lehetőségem, ellátogatok majd a többi északi országba is. Ekkor még nem is sejtettem, hogy alig másfél ével később, Koppenhága hasonlóan nagy hatással lesz rám.

Kellemes meglepetés ért a helyiekkel kapcsolatban is. A svédek távolról sem olyan rideg, hűvös emberek, mint amilyen sztereotípia róluk kialakult - leszámítva talán a jegyárus bácsit a metróban. Segítőkészek, barátságosak, s úgy tűnt, büszkék származásukra.

Stockholmban pedig minden megvan, ami egy igazi fővároshoz kell. Bár nem rendelkezik egy olyan hatalmas látványossággal, mint pl. az Eiffel-torony Párizsban, de mégis az érdeklődő utazó szinte mindent megtalálhat itt, amit csak egy főváros adhat: hangulatos Óvárost, királyi eleganciát, hagyományőrzést és gazdag történelmi múltat, szép épületeket, parkokat és érdekes múzeumokat.


Az út azonban nem lehetett volna teljes egy jó útitárs nélkül. Hálás vagyok Petinek, hogy eljött velem, s így nemcsak az derült ki, hogy az egyetem kezdete óta az egyik legmegbízhatóbb barátom, aki számítani lehet, de az is bebizonyosodott, hogy nemcsak az egyetemen, de egy külföldi utazás alkalmával is remekül kijövünk egymással. Mindketten tudtuk értékelni a lehetőséget, hogy felfedezhetünk egy érdekes várost, tudtunk nevetni azokon a tényezőkön, amelyek megkeseríthették volna az ottlétet (barátságtalan időjárás, drága tömegközlekedés, horkolás a tömegszálláson, Dala lovacska keresgélés, djurgårdeni séta), ki tudtuk élvezni a különleges pillanatokat (Városháza, Vasa Múzeum, beszélgetés Lindával, naplemente), így valóban nagyszerű élményekkel jöhettünk el Svédországból.
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina