BALTIKUM - Észtország

Észtország

Ott-tartózkodás ideje: 2012. júl. 18.  - 2012. júl. 29. (11 nap)

0 hozzászólás I 1 022 látogató olvasta. Rögzítve: 2016. márc. 23. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar hunylac Beszámolója

Cimkék: Finnország  Helsinki  Jelgava  Kuldiga  Kuressaare  Lettorszáh  Narva  Parnu  Riga  Ryanair  Tallinn  Tartu  Viljandi  Wizz Air 

***helyhiány miatt lemaradt a beszámoló fele, a TELJES EREDETI útinapló, rengeteg saját fotóval ITT található --> http://rokavar.blogspot.hu/2012/09/esztorszag.html ***


Előzmények

Nem szokásom fogadalmakat tenni Újévkor, de egy dologban biztos voltam a 2012-es évet illetően: hogy idén el fogok menni Észtországba. Kész tényként kezeltem ezt a tervet és egy pillanatig sem futott át az agyamon, hogy akár bármi is keresztül húzhatja a számításaimat. Pedig hát valljuk be, nincs könnyű dolga annak, aki manapság a Baltikumra szeretne olcsón utazni. Messze van, bonyolult és drága odajutni, nincs közvetlen repülőjárat – meg amúgy is, kinek jut eszébe Magyarországról a nyaralását éppen fent északon, Észtországban eltölteni?!
A válasz: hát nekem! :)

A történet a két évvel ezelőtti litván útig nyúlik vissza, amely alapvetően felkeltette az érdeklődésemet a balti országok és kultúráik iránt. Amikor aztán egy évvel később, egy hirtelen jött lehetőséget megragadva eljutottam Lettországba is – ráadásul egy sokáig emlékezetes és felejthetetlen hetet töltöttem el ott –, megfogadtam magamnak, hogy a következő évben, a balti körutazásaim amolyan záróakkordjaként bejárom Észtországot is. A különösen kedves emléknek számító litvániai és lettországi utazás után igencsak magasak voltak az elvárásaim az észt úttal szemben, ez ugyanakkor rendkívül kíváncsivá is tett.

Az utazást megelőző tervezőmunkára most is igyekeztem minél nagyobb hangsúlyt fektetni. A szűkkeresztmetszetet – akárcsak a másik két balti ország esetében – ezúttal is körülményes kiutazás jelentette, ugyanis jelenleg nincs közvetlen repülőjárat Budapest és Tallinn között. A nyári hónapokra korlátozott, kényelmesebb, ugyanakkor jóval drágább megoldást kínáló, rīgai átszállással közlekedő AirBaltic járat az én különösen árérzékeny vásárlói vénámnak sosem jelentett reális alternatívát, ugyanakkor a MALÉV csődöt követő járatnyitási hullám újabb és újabb lehetőséget nyújtott a fapados útvonalak kombinálására. Pusztán a Wizz Air és a Ryanair járatait kombinálva vagy 9-10 különböző útvonalon juthatunk el Budapestről Tallinnba. Ha ezek közül a repülési időben, árban is elfogadható járatpárokat nézzük, akkor azt kapjuk, hogy az alábbi viszonylatokban érdemes leginkább gondolkozni:
Budapest – Milano-Bergamo – Tallinn
Budapest – Weeze – Tallinn
Budapest – Stockholm Skvasta – Tallinn
Budapest – Oslo Rygge – Tallinn
Budapest – Frankfurt Hahn – Tallinn
Az ember ezután azt gondolná, hogy innen különösebb gond nélkül össze lehet hozni az oda-vissza repülőutat. Ha viszont hozzávesszük a csatlakozó járatok indulási és érkezési idejét is, hamar olyan érzésünk támadhat, mintha a minden (de legalábbis a Wizz Air és Ryanair biztosan) összeesküdött volna annak érdekében, hogy semmiképpen se tudjuk emberileg még tolerálható tranzitidővel megúszni az átszállásokat.
Az egyetlen vállalható kombinációnak a stockholmi átszállás tűnt – még azután is, hogy kitaláltam, inkább pár nappal megnyújtom a nyaralást, meglátogatom Laurát Lettországban és így Tallinn helyett inkább Rīgából jövök haza.

Miután ilyen remekül kinéztem a repülési útvonalakat, kivettem szabinak a megfelelő napokat, leegyeztettem Laurával, hogy melyik napokon ér rá, már csak várni kellett az elfogadható árú repjegyre. Gyorsan hozzá kell tennem, hogy általánosságban, ha valaki így próbál már meglévő dátumokhoz olcsó ajánlatot találni, szinte biztos kudarcra van ítélve és a gatyáját rá fogja fizetni a kiszemelt repülőjegyre…hacsak nem ismeri az egyes fapadosok (jelen esetben a Ryanair) promózási szokásait. Még szerencse, hiszen különösebb logika nélkül megfejthető, hogy egy adott hónapra (jelen esetben júliusra) mikor kezdik el legelőször az akciós jegyeket árulni, onnantól pedig már csak a gyorsaságon múlik a sikeres fogás. És lám! Sikerült is végül a tolerancia-küszöbömet még éppen meg nem haladó összegből (25.000 Ft) megúszni ezt a négy repülőjegyet, ami a hagyományosan legdrágábbnak számító nyári hónapra nézve igencsak jó vételnek tűnik.

Miután a repjegyeket már bezsebeltem, nekiláttam a már jól ismert útikönyv (Eyewitness: Estonia, Latvia, Lithuania) Észtországról szóló részének átnyálazásához. Szépen alakult a terv, s miután már megvoltak a főbb állomások, ahova el akartam menni, már csak a közlekedés mikéntjét kellett kitalálnom. Ez sem volt különösebben nehéz feladat, hiszen az észt tömegközlekedési lehetőségeket tekintve a kissé szerény fejlettségű, ritkán közlekedő és alacsony lefedettségű észt vasút igazi mostohagyermeknek számít az autóbusz-infrastruktúra mellett, pillanatnyi kétséget sem hagyva a mérlegelések terén. Ráadásul a buszos utazások megtervezését egy könnyen használható, naprakész menetrendeket tartalmazó holnap (http://www.bussireisid.ee) segíti, mely az összes észt busztársaság járatát integráltan mutatja.

Mivel újfent egyedül készültem nekivágni az útnak, igyekeztem minden követ megmozgatni azért, hogy minden estére találjak szállásadót CouchSurfingen, lehetőleg olyasvalakit, aki nemcsak az otthonát osztja meg erre a rövid időre, hanem napközben is ráér egy kis városnézésre, sétára vagy beszélgetésre. Nem bíztam semmit a véletlenre: alig két nap leforgása alatt, több mint 60 CouchRequestet küldtem szét, s végül Kuressaare-t leszámítva, minden estére sikerült találnom legalább két embert, aki elszállásolt volna.

Utolsó este – szokásomhoz híven – rendesen megcsúsztam a csomagolással. A jelenlegi minden eddiginél akkurátusabb pakolási technikát igényelt, ugyanis a 12 napnyi ruha, törülköző, neszeszer, pótfényképezőgép, akkumlátortöltők mellett még négydoboznyi (a szállásadóknak szánt) konyakosmeggynek, az iPadnek és a fél hátizsákomat kitöltő fényképésztáskámnak is be kellett férnie az egyetlen kézipoggyászomba. Az igazi kihívás igazából nem is az volt, hogy mindezt valahogyan besuvasszam az eredeti funkcióját tekintve laptoptartó hátizsákomba, hanem, hogy a reptéri beszállókapunál a boarding cardokat ellenőrző alkalmazottaknak eszébe se jusson belepróbáltatni a kézipoggyászomat a szigorúan 55x40x20 cm-es dimenziójú szabványklisébe, melyen 10-ből 11-szer akadt volna fönn teljes bizonyossággal. A tapasztalt (ugyanakkor az ilyen esetekben a tűzzel játszó) fapados utazó tudja, hogy valójában nem ennek a méretkövetelménynek kell megfelelni, hanem csupán a beszállításért felelős személyt kell „meggyőzni” arról, hogy nem érdemes az én csomagommal vesződni. Ez úgy érhető el, ha inkább magasabbra, nem pedig kövérebbre tömöm a sok helyen már feszülő táskámat…

Hajnali 3 után kerültem ágyba…



1. nap: Indulás Tallinnba (2012. július 18.)

Mivel különösebben sok alvás nem jutott erre az éjszakára, biztos ami biztos, az összes beüzemelhető mobilon beállítottam az ébresztőórát egy kicsivel reggel 7 előttre és a szoba különböző, lehetőleg minél távolabbi pontjaira helyeztem el őket, hogy a csörgésekre mindenképpen fel kelljen kelni. A fáradtság ellenére már pár perccel az első csörgés előtt kipattantak a szemeim, sőt pár percre rá Anya is telefonált („Ugye nem aludtál el?”), így hát többszörösen túl voltam biztosítva.
Amikor becsuktam magam mögött a kaput, fura érzés volt belegondolni, hogy bár még itt vagyok Dunakeszin, este már úgy hajtom álomra a fejem Tallinnban, hogy közben megjártam Svédországot is…
Időben sikerült kiérnem a reptérre, majd a beszállás előtt átlogisztikáztam a táskámat, a 25C fok ellenére felvettem a pulóveremet (ennyivel is kevesebb hely legyen benne) és örömmel konstatáltam, hogy a boardingnál a kutyát nem érdekelte a jól megrakott hátizsákom.
10.55-kor indult a gépünk (Wizz Air) Stockholmba. Szép napos időnk volt, így a helyfoglalásnál a baloldalra ültem, hogy ne tűzzön a szemembe végig a nap. Miután fölszálltunk, tettünk egy kört a belváros felett, majd északi irányban, pontosan Dunakeszi fölött húztunk el. Egyrészről izgatottan próbáltam betájolni, hogy merre is lehet a mi házunk, másrészről egy kicsit szomorúan figyeltem, ahogy szépen lassan magunk mögött hagyjuk az otthonomat…

Ezt követően egy egybefüggő felhőtakaró fölé emelkedtünk, így engedtem az álommanó csábításának és egy rövid órára elszenderedtem.
A több mint kétórás repülőút a vége felé járva aztán feltűntek a svéd partok. Szinte mindenki az ablakokra tapadt, ahogy elrepültünk az egészen lenyűgöző látványt nyújtó, több száz apró szigettel tördelt partszakasz fölött.
Délután egy óra körül értünk az általam már régi ismerősként üdvözölt piciny Stockholm Skavsta reptérre. Bár most vagyok itt immár harmadik alkalommal, mindig meglepődöm a repülőtéri viszonylatban a törpék táborát erősítő, egyszerű bádogelemekből épült kis légikikötő szerény méretein. Ha az épület előtt nem parkolnának repülőgépek, lehet, hogy összetéveszteném egy közepes méretű szupermarkettel.

Legnagyobb meglepetésemre különösebb szenvedés nélkül sikerült kibekkelni az itt eltöltendő és csekélynek semmiképpen nem mondható 7 órát. Megnéztem három Dae Mang részt, hallgattam zenét (köszönöm iPad, hogy vagy nekem!) és elolvastam kétszer az útikönyv Tallinnról szóló részét. A biztonsági ellenőrzéseken átesve pedig megkerestem azt a boltot, hogy 3,5 évvel ezelőtt Ludwigot vettem – konstatáltam, hogy egyrészről átrendezték a kínálatot, másrészről pedig most már tényleg csak „I love Sweden”-es plüssállatokat árulnak.
A beszállókapu melletti várakozás sem telt eseménytelenül. Először egy turisztikai közvélemény-kutatást végző svéd lány lépett oda hozzám nagy lelkesen, s mivel időm, mint a tenger, szívesen kitöltöttem a kérdőívét, amelyből – legnagyobb döbbenetemre – magyar verzió is rendelkezésre állt. Miután visszaadtam a kitöltött lapot, a mellettem ülő, feltűnően csinos ázsiai lány szólított meg és meglehetősen egyszerű angolsággal a segítségemet kérte, miután hosszas bíbelődés után is képtelen volt SIM-kártyát cserélni az iPhonejában. Egy gombostűfejnyi kis lyuknál fogva lehetett kinyitni a SIM-kártyatartó fedelét, így elővettem a varrókészletemből egy biztosítótűt és némi bénázás után sikerült kinyitnom neki. Nagyon hálás volt, meg is kérdezte, hogy merre utazom. „To Tallinn.” – feleltem, mire felcsillant a szeme és visszakérdezett: „To Thailand?” De sajnos ki kellett ábrándítanom a székek fölötti kijelzőre mutatva ki, melyen félreérthetetlenül, nagy betűkkel a TALLINN kiírás díszelgett.

A beszálláshoz felsorakozva is remekül szórakozhattam, mégpedig egy türelmetlen, középkorú nőn és a két izgága, rosszcsont fián. Az ott lejátszódott jelenetek az örökmozgó óvodás gyerekeit kordában tartani képtelen anyukának a tökéletes iskolapéldái voltak. A gép minimális késétől és a sorban állás miatti feszültségtől már amúgy is paprikás hangulatú asszonyság meglehetősen egyszerű módját választotta a két hiperakítv gyerek rendreutasításának: megfogta a két fiú grabancát, majd katonás mozdulattal leültette őket a kézipoggyászra. A fiúk persze keljfeljancsi módjára felpattantak, de anyjuk megint visszarakta őket. Ez így legalább háromszor ismétlődött meg, míg az egyik alkalommal az anyuka úgy húzta vissza a nagyobbik gyereket a pólójánál fogva, hogy az hanyatt esve fejével koppant a padlón. Keserves kétperces sírás következett, melynek második fele már csak megszokásból lett végigsírva, a fiúcska már az újabb csínyen gondolkozott. Már kezdtem sajnálni szerencsétlen nőt, aki teljességgel képtelen lekötni a gyerekeinek a figyelmét, amikor is előhúzta az aduászt: a gyerekek útlevelét és beszállókártyáját, mutatva, hogy a fényképnél kinyitva kell majd bemutatni a beszállítást ellenőrző hölgynek. A fiúk erre nagy komolysággal elkezdték mutogatni az okmányaikat a körülöttük álló utasoknak, akikből erre aztán már végképp kitört a röhögés…

A gépünk este negyed 9-kor és az alig egyórás út után, helyi idő szerint 22.10 (GMT+2) körül ért Tallinn-ba. Kätlin, a tallinni szállásadóm már kint várt a reptéren. Szimpatikus, mosolygós, érdeklődő lánynak tűnt, hatalmas kék szemekkel.
A reptéri busz (#2) a terminálépület elől indult, a jegy 1,60€-ba került. Jó turista módjára természetesen jegyet akartam venni a sofőrtől, aki miután elfogadta a kiszámolt összeget, egyszerűen intett, hogy ezzel ő elintézettnek tekinti a dolgot, mehetek a dolgomra – jegy nélkül. Meg is kérdeztem Kätlintől, hogy ez itt a bevett szokás, de ő is csak nagyokat pislogott az egészen.
Az A.Laikmaa megállónál szálltunk le, ugyanis ez van a legközelebb az óvároshoz. Kätlin kérdezte, hogy menjünk-e rögtön haza vagy inkább van-e kedvem beülni egy helyre a barátaival. Bár az egész napos üléstől és semmittevéstől olyan fáradt voltam, hogy együltő helyben el tudtam volna aludni, jól esett a gesztus, így elfogadtam a meghívást.
Egy hangulatos, zenés bárba ültünk be, ahol egy kicsi, elkerített részen Kätlin barátnője (Kadri) és az ő brazil CouchSurfere (Fidel) már vártak minket.
Miután kértem magamnak egy korsó észt sört (Saku Kuld), leültünk beszélgetni. Érdekes és rendkívül érdeklődő emberek voltak. Fidel, szakmáját tekintve biológus, jelenleg valamilyen brazil egészségügyi honlap szerkesztésével foglalkozik, melynek fókuszában az életminőség és az egészségtudatosság javítása áll. Kadri díszlettervezést tanul és hamarosan kiutazik Ausztráliába dolgozni, ahol korábban – Kätlinnel együtt – közel egy évet élt.
Jó sokat beszélgettünk, majd hajnali kettő körül elköszöntünk Kadriéktől és hazafelé vettük az útirányt. Kätlin az óvárostól kb. 15 perc sétányira lakott egy négyemeletes társasházban, három másik barátjával együtt.
Mint kiderült, reggel óta nem működik a világítás a fürdőszobában, így jobb híján pislákoló, romantikus gyertyafényben fürödhettem meg. Különleges hangulata volt, úgyhogy titkon reméltem is, hogy ne javítsák meg a lámpát, amíg itt vagyok…




2. nap: Tallinn (2012. július 19.)

Nyolc óra körül keltünk, mivel Kätlinnek dolgoznia kellett menni. Bár többször is felajánlotta, hogy nyugodtan aludjak tovább és ad kulcsot, de mindannyiszor ellen tudtam állni ennek a csábító ajánlatnak: „Nem aludni jöttem Észtországba!” – győztem meg magam.
Kätlin egyébként szintén biológus és a nyári szakmai gyakorlatát a Tallinni Állatkertnél tölti. Rajong az állatokért, a munkájáért már annál kevésbé. Többnyire az a feladata, hogy a látogatókat eligazítsa, rendreutasítsa („Ne simogasd! Ne nyúlj hozzá! Ne etesd!”...stb.) – mondani sem kell, van dolga elég. :)
Megbeszéltük, hogy miután végzett, ír egy SMS-t és találkozunk valahol a városban. Addig is igyekeztem minél több mindent felfedezni magamnak Tallinnból.
Keresztülsétáltam az óváros délnyugati szélén lévő hangulatos Toompark-on, majd egy domboldalba épített lépcsőhöz érve az óváros várnegyednél, Toompea-nál kezdem a mai napi városnézést. A lépcső a Patkuli kilátóteraszhoz (Patkuli trepp ja vaateplats) vezet, ahonnan remek kilátás nyílik az óvárosra. Kicsivel odébb, talán még ennél is szebb panoráma tárul az ember elé a Kohtuotsa terecskéről, úgyhogy nem is siettem tovább, inkább kiültem a kőfal szélére és csak bámultam Tallinn lenyűgözően szép Óvárosát.

Miután eleget gyönyörködtem az amúgy megunhatatlan látványban, a Kohtu utcán haladva elsétáltam a Szűz Mária Katedrálisig (Toomkirik), mely a legrégebbi templom egész Észtországban – 1240-ben még a dánok építették. Sajnos a 107 darab, díszes, fából faragott arisztokrata címert nem sikerült megörökítenem, mivel a katedrálisban (az összes észt templomhoz hasonlóan) tilos fényképezni. Ellenben 5€-ért fel lehetett menni a toronyba, ahonnan állítólag pazar a kilátás. Némi hezitálás után arra jutottam, hogy a borsos ára ellenére „egyszer élünk” és vettem egy jegyet. Legnagyobb meglepetésemre, felérve a toronyba egy fiatal lány várt, aki azon nyomban elkezdte mondani angolul a templom rövid történetét, legendákat és hogy a különböző ablakokon kinézve mit is láthatunk. A déli oldalon kitekintve a Toompea egykori erődjének egyik jellegzetes bástyája, a Pikk Hermann torony magasodik, melyek tetejére minden reggel kivonják az észt nemzeti lobogót. A hölgytől megtudtam az észt trikolór zászló színeinek a jelentését is: a kék az eget, a fekete az észt földet, a fehér pedig a reményt és a szabadságot szimbolizálja.

Miután körbefotóztam mindent és elköszöntem a lánytól, jöttek újabb látogatók, akiknek szegényke újból végigdarálhatta az unalomig ismételt mondókáját.
Innen aztán a Toom-Kooli-n sétálva mindegy 100 métert, a Lossi plats-ra jutottam ki. Ennek a kis térnek az egyik oldalán az impozáns ortodox Alexander Nevsky-székesegyház áll, míg vele szemben az észt parlamentnek otthont adó, rózsaszínben pompázó Toompea kastély (Toompea loss) található.

Megkerülve a székesegyházat, egy út szélén lévő standra figyeltem fel, amelyet feltűnően sok ember állt körbe. Közelebb menve kiderült, hogy különböző ízesítésű pörköltmandulát árulnak, mely az egyik legtipikusabb észt nassolnivaló. Nehéz volt dönteni a fűszeres-sós-fokhagymás, narancsos-chilis vagy fahéjas-szegfűszeges-cukormázas íz között, végül az utóbbit választottam (Gourmet madel), mivel azt mondta a hölgy, ez a legrégebbi ízesítés. Egyébként egy családi vállalkozás (Maias Munk) keretében készítik el ezeket a pörköltmandulákat és mivel a város legtöbb pontján lehet találkozni a standjaikkal, nem is mehet rosszul a biznisz.
Nem messze innen magasodik a Kiek-in-de-Kök (alnémet nyelvjárásban ez azt jelenti, hogy „Kukkants a konyhába”) tüzérségi torony, mely nevét arról kapta, hogy a torony védői be tudtak pillantani az alsóváros konyháiba. Az 1475-ben épült torony magassága 38 méter, a falak vastagsága 4 méter. A falakban IV. (Rettenetes) Iván 1577-ből származó ágyúgolyói láthatóak. A torony közvetlen szomszédságában található a Dán Király Kertje (Taani Kuninga aed), amelyet a dán zászló Dannebrog) megszületésének helyeként is szoktak emlegetni. A legenda szerint 1219-ben az észtekkel való csatában vesztésre álló II. Valdemar dán király azért győzedelmeskedett végül az ellenség felett, mert hirtelen megnyílt az ég és a piros alapon, fehér keresztes zászló ereszkedett a földre, amit a dánok égi jelnek véltek és segítségével végül le is győzték az ellent. Állítólag Tallinn neve is ebből az időből ered, hiszen a ”Taani linn” észtül ”Dán Várost” jelent.

Miután a Toompeát bejártam, a Pikk Jalg-on sétálva az Óváros (Vanalinn) felé vettem az irányt. Meglehetősen vicces nevű utcákon haladva (a Pikk-ről rátérve a Kinga-ra) kijutottam a Városháza terére (Raekoja plats), amely Tallinn egyik legszebb és egyben legforgalmasabb része is.

A tér látképét természetesen a Városháza (Tallinna raekoda) uralja a maga jellegzetesen magas, karcsú, nyolcszögletű tornyával, melynek tetejére 3€-ért lehet felmászni. A toronylépcső bejáratánál csak akkor engednek be, ha éppen nincsenek sokan fönt, ugyanis olyan szűkös a hely ott, hogy 4-5 embernél több nem is fér el – sőt már azok is eléggé egymás szájába lógnak. A kilátásért azonban mindenképpen érdemes megmászni a felfelé vezető 115 lépcsőfokot.


Szintén itt a téren található a Városháza Gyógyszertár (Raeapteek), mely Európa egyik legrégebben alapított (1422) és még jelenleg is működő gyógyszertára. Sajnos éppen zárva találtam, így annyi maradt, hogy a bejárati ajtó üvegén bekukucskáltam.
Ezt követően az Óváros legforgalmasabb utcáján, a Viru utcán sétáltam végig, egészen a hasonló elnevezésű, kéttornyú Viru kapuig (Viru Värav), mely az eredeti városfal keleti részét alkotta. A város egyik jelképének számító kaput megkerülve, a Virumägi park felőli oldalról egyemeletnyi magasból lehet letekinteni a Viru utca forgatagára. Itt megpihentem egy kicsit, megettem az egyik almámat és figyeltem a hömpölygő turistahordákat.
A pihenőt követően a közelben lévő többi látnivalót jártam végig. A Vene utcán található a Domonkos kolostor (Dominiiklaste klooster), a Tallinni Városi Múzeum (Tallinna linnamuuseum), valamint innen nyílik a Szent Katalin átjáró (Katariina käik), mely egy rendkívül hangulatos, középkori sikátor.

Mivel még csak délután fél négy körül jártunk, bőven maradt időm elmenni a manapság már múzeumként funkcionáló Szent Miklós-templomhoz (Niguliste kirik) is, melyet nemcsak azért érdemes megtekinteni, mert a tallinni óváros látképének egyik legjellegzetesebb épülete, hanem mert jelentős középkori vallási témájú gyűjteményt tudhat magáénak. A templomot zárva találtam (pontosabban nem leltem meg a bejáratot), viszont kifeküdtem a mellette kialakított téren lévő napozóágyszerűségek egyikére sütkérezni egy kicsit…a verőfényes észt napsütésben. A mellettem lévő ágyakon két holland srác úgy aludt, mint a bunda, sőt az egyiknek az arca már rendesen le is égett a naptól, amiből arra lehetett következtetni, hogy már órák óta fekszenek ott.

Amikor meguntam a lazsálást, az óváros északi része felé vettem az irányt. A Pikk utca mentén rengeteg szép épület sorakozik, hogy legszívesebb mindegyik egyesével lefényképeztem volna. Itt található a Városházára meghökkentően hasonlító Szentlélek Templom (Pühavaimu kirik), melynek az oldalába Tallinn legrégebbi (1684), nyilvános órája van építve. A 17-es szám alatt a Nagy Céhcsarnok (Suurgildi hoone) épülete jelenleg az Észt Történeti Múzeumnak ad otthont.

Kicsivel odébb, a 26-os szám a Feketefejűek Házáé (Mustpeade maja), mely azért megjelenésében és díszítettségében jócskán elmarad a rīgai megfelelőjétől. A 71-es számot egy három házból álló épületegyüttes, a Három Nővér (Kolm õde) viseli, mely viszont teljesen a rīgai Három Fivér elnevezésű hármas házra emlékeztet. Az Pikk utcát a 70-es számnál lévő Kövér Margit Tornya (Paks Margareeta) zárja, amely az Észt Tengerészeti Múzeum (Eesti meremusseum) otthona. Az épület oldalából egy fémből készült, hajómodellbe bújtatott lámpatartó emelkedik ki, erről könnyen meg lehet ismerni.

A környék látképét teljes egészében a közeli Szent Olaf-templom (Oleviste kirik) 124 méter magas, karcsú tornya dominálja, gyakorlatilag nincs olyan pont Tallinnban, ahonnan ne látszódna a csúcsa. A helyiek különösen büszkék erre templomra, mivel a korábbi 159 méteres magasságával sokáig a világ legmagasabb épületének számított egészen amíg egy villámcsapás következtében le nem égett 1625-ben. Hihetetlen módon a templomot hatszor érte villámcsapás és kétszer égett le az ezt követő 200 év során!

Bár ez volt immár a harmadik torony, ahova felmásztam, de ezt sem hagytam volna ki semmi pénzért. A belépőjegy 3€-ba kerül és egy örökkévalóságnak tűnik míg felér az ember – főleg mivel a lépcsőház szűk, a fokok viszont hatalmasak. A kilátás viszont bőven kárpótol az erőfeszítésekért…


A templomtorony megmászása után leheveredtem a fűbe a Paks Margareeta torony tövében, várva Kätlin üzenetére. Írt is egy 20 perc múlva, találkoztunk a Városháza téren, majd a szintén ekkor érkező Kadri-Fidel párossal megbeszéltük, hogy egy gyors otthoni kitérő után elmegyünk valahova vacsorázni.

Ez a gyors kitérő végül Fidelnek köszönhetően maratoni hosszúságúra nyúlt, ugyanis sikerült egyedül háromszor annyi ideig készülődnie, mint a másik két lánynak együtt. Kätlinnel már előre röhögtünk és találgattuk, hogy Fidel végül milyen outfittel készült a mai estére. Nos, a végeredmény szíven ütött mindkettőnket. Fidel elegáns, szürke alapon, fehér csíkos zakóban, csillogóra vakszolt fekete cipőben, világoskék farmerben feszített, haja pedig tekintélyes mennyiségű zselével ugyan, de tökéletesre volt belőve… Az első döbbenet után egymásra néztünk Kätlinnel, majd Fidelre, majd újból egymásra, amikor pedig a mosolygós brazil fiú Kadri felé fordult, mindketten hangosan belekuncogtunk a kezünkbe. Kätlin meg is kérdezte viccesen, hogy kimaradt-e valamiből a programot illetően…

A hely, ahova beültünk vacsorázni alig párszáz méterre volt tőlünk. Egy régi raktárépületből kialakított, fiatalos bár-étterem kitűnő választásnak bizonyult. Én leginkább valamilyen sárgaborsóféleségre hasonlító dolgot ettem fűszeres, párolt csirkehússal és egy korsó Saku sörrel (8,30€).


Vacsora közben nagy nehezen megszültük a programot az este további részére (a két lány ritka döntésképtelennek bizonyult, Fidelnek mindegy volt, így végül nem túl meglepő módon az én javaslatom nyert), miszerint némi itallal és rágcsálnivalóval kiülünk a tengerpartra nézni a naplementét. A közeli (Penny Market „színvonalát” idéző) boltban vettünk néhány doboz sört, chipset és egy kis édességet. Hosszas gondolkodás után mégsem mertük bevállalni a Vana Tallinn nevű, meglehetősen ütős helyi likőrkülönlegességet (egyikünk sem számít valami nagy ivónak), mivel a félliteres volt a legkisebb kiszerelés. Utólag nézve, ez különösen bölcs döntésnek tűnt.
Útban a tengerpart felé, Kätlin lelkesen mutogatta azokat a házakat, ahol hosszabb-rövidebb ideig lakott. Amikor már legalább az ötödiket mutatta, már komolyan elgondolkoztam, hogy szegény lány hányszor költözött eddig életében. A Linnahalli-kökötő (Linnahalli sadam) melletti kis partszakaszhoz sétáltunk ki, mely bár egy régi, használaton kívüli börtön tőszomszédságában van, de keskeny, homokos partjával és a hullámok által lekerekített, óriási kövekkel ideális helyszínül szolgált egy kis iszogatással egybekötött beszélgetéshez.

Ahogy odaértünk, a nap szépen lassan kezdett lebukni a horizonton, s gyönyörű narancsos árnyalatba borította az égboltot. Ez bár valóban szép jelenség, viszont távolról sem olyan szokatlan, mint az, hogy még bő három órával később is pontosan ugyanilyen világos volt. A klasszikus értelemben vett sötétség csak jóval éjfél után köszöntött be.

Órák hosszat beszélgettünk ott a köveken, majd éjjel fél 1 körül bementünk a belvárosba. Végül azon a helyen kötöttünk ki, ahol tegnap söröztünk. Az est hátralévő része már nem hozott különösebb bulit, úgy tűnt, mindannyian fáradtak voltunk egy kicsit, így inkább hazamentünk lepihenni.





3. nap: Tallinn (2012. július 20.)

Már rámfért egy kiadós alvás, úgyhogy most kihasználtam a kínálkozó alkalmat és fel sem ébredtem 11-ig. A mai napra amúgy sem terveztem túl sok látnivalót – gyakorlatilag már csak a Kadriorg Park maradt egyedül, mint az Óvároson kívüli látványosság.


Az indulást sem siettem el igazán (már délután egy óra is elmúlt), viszont legnagyobb örömömre ezúttal Kätlin is csatlakozott hozzám. Első körben elmentünk egy közeli RIMI szupermarketbe bevásárolni, ahol vettem „reggelire” péksüteményt, egy félliteres Kali-t (ami a lettországi útról már jól ismert Kvass észt megfelelője), valamint észt túró rudit (Tere Kohuke). Utóbbi esetében ismét arra a megállapításra kellett jutnom, mint korábban a litván Sūrelis vagy a lett Kārums után: sajnos más nemzetek által készített túró rudi még mindig felveszi a verseny a mi Pöttyösünkkel.
Mivel a holnap Helsinkibe készültem átruccanni, gondoltam bölcs dolog lenne előre feltérképezni, hogy a Tallinni Kikötő melyik komptermináljáról indulnak a hajók és lehetőség szerint előre meg is venni a jegyet, biztos, ami biztos.
Több hajótársaság is üzemeltet napi járatokat Tallinn és Helsinki között (Eckerö Lines, Viking Line, Linda Line Express, Tallink), ám jelentős különbségek lehetnek az egyes táraságok jegyáraiban, így érdemes egy kicsit előre tájékozódni az ajánlatokról. Az sem mindegy, hogy a hét melyik napján vagy melyik napszakban utazik az ember. Jelentős árkedvezmény jár, ha az ember csak egy napra megy (ezt hívják cruise-nak vagy roundtrip-nek) és még aznap visszajön. A összes társaság közül a Tallink működteti a legtöbb napi járatot és jellemzően ők a legolcsóbbak is, így én is őket választottam. Vettem jegyet előre a holnap reggel 7.30-as, valamint az este 19.30-kor visszafelé induló kompokra, ami összesen 32€-ba került. Összehasonlításképpen: ha egy éjszakát Helsinkiben töltök, akkor már 2x29 = 58€ lett volna a két jegy – ugyanezekre a kompokra.

Maga a tallinni kompkikötő is egy érdekes hely – úgyis mondhatnám, hogy funkcionalitása már-már mesterien letisztázott, s kínálata egy jól körbehatárolt vevőkör (magyarul a finn alkoholturisták) igényének legteljesebb kielégítésére törekszik. Alig lép ki az ember a kompterminál ajtaján, az első dolog, amit meglát, a hatalmas, rikítóan színes betűkkel írott „SUPER ALKO – Cash&Carry” és ehhez hasonló hirdetések egész áradata, melyek a szépen egymás mellett sorakozó, egykori raktárépületekben kialakított alkohol-kiskereskedések bejáratához kalauzolják el a célközönséget. „ALKO --> 30 m” – tömör és lényegretörő. Lehetetlen eltéveszteni, még akkor sem, ha a türelmetlenje már az „olcsó” észt kompon magába döntött némi töményet. A likőrboltok mellett még olcsó hotelok ajánlgatják magukat – értsd, ha már annyira részeg vagy, hogy már a kompra sem tudsz feltámolyogni, akkor térj be és pihend ki magadra. Félelmetes, hogy ezek az észtek mi mindenre gondolnak… :)

Útban a park felé, Kätlinnel ismét jót beszélgettünk. Mesélt az ausztráliai élményeiről, terveiről, családjáról, de miután megtudtam, hogy mindkét szülőjét elvesztette már, igyekeztem más témára terelni a beszélgetést. Ha balti országban vagy, az egyik tuti beszédtéma, az a lettek, észtek és litvánok egymásról alkotott általános sztereotípiái, mely alapvetően inkább mulatságos, mintsem sértő. A litvánok például „lófejűeknek” hívják a letteket, mivel a Rīgai-öböl formáját tekintve lófejhez hasonlít. Az észtek szerint a letteknek hat lábujjuk van – ehhez kéne talán a legtöbb kommentár, ám a miértjét igazából senki sem tudja. Viszont a lettek és a litvánok is egyetértenek abban, hogy az észtek olyan…„lassúak”.
- „Lassúak?” Hogy érted, hogy lassúak?” – kérdeztem kíváncsian Kätlint.
- „Azt mondják, az észtek lassan beszélnek, lassan gondolkoznak és bármit csinálnak, minden többször annyi ideig tart nekik, mint másnak…” – felelte.
- „Fura, nekem egyáltalán nem tűnt fel, hogy bármelyik észt is lassan beszélne!” – mondtam.
- „Hát, lehet azért, mert…Te is lassú vagy!” – viccelődött Kätlin.
Ezen nagyon jót mosolyogtam, már csak azért is, mert nem is olyan régen, valaki pontosan ugyanezt mondta nekem…

A Kadriorg Park körülbelül 2 km-re található az Óvárostól, de így is a helyiek egyik kedvelt célpontja, mivel szabadidős tevékenységek egész tárházát kínálja, a kultúrálódástól egészen az egyszerű sétáig.
A park keleti végében található a romantikus elnevezésű Hattyúk tava. Ennek a szimmetrikus formájú, mesterséges tavacskának a közepén egy kiépített, kör alakú szigeten egy fehér pavilon áll, ám mivel nem vezet oda semmilyen híd a „szárazföldről”, így többnyire csak a hattyúk vehetik birtokba.

A tó szomszédságában található az I. (Nagy) Péter orosz cár által építettet, barokk stílusú Kadriorg Palota, mely az uralkodó egyik kedvelt nyári rezidenciájaként funkcionált még a 18. században. Az épület jelenleg az Észt Művészeti Múzeum külföldi gyűjteményének ad otthont.

Innen kisétáltunk a tengerparton lévő Russalka-emlékműhöz, melyet az 1893-ban Tallinnból Finnországba tartó útján elsüllyedt, Russalka nevű orosz hajó 177 utasának tiszteletére állítottak. Az impozáns emlékmű egy magas gránittömb tetején, lábujjhegyen álló, kezében ortodox keresztet tartó angyalt szimbolizál, amellyel hagyományszerűen szinte mindegyik házasuló pár fotózkodik az esküvője napján. Ez nem vicc – csak azalatt az öt perc alatt, amíg mi ott voltunk, legalább 4-5 pár állt sorba ott (némi násznéppel), hogy megörökíthessék magukat Russalkával a nagy napon.
Itt csatlakozott hozzánk Kätlin egyik régi barátja, akit még Ausztráliából ismert. Az egyébként szimpatikus srác nem bizonyult túl kommunikatívnak velem (gyanítom a gyenge angoltudása miatt), viszont látszott, hogy milyen büszke „Aiks” nevű tacskójára, mellyel már minden korcsoportos kutyaszépségversenyt megnyert. Az állatmániás Kätlin legalább ennyire odáig volt az egyébként valóban okos kutyustól.

A későbbiekben Kadri is csatlakozott hozzánk, így négyen folytattuk a sétát a parkban. Miután a Kumu Művészeti Múzeum (Kumu Kunstimuuseum) lenyűgöző formájú épületét is megcsodáltuk, észrevettem a térképen, hogy innen pár száz méterre egy piros világítótorony is van. „Világítótorony! Keressük meg!” – a többiek bár nem igazán értették a lelkesedésemet, de szívesen velem tartottak. Hiába, rajongok a világítótornyokért.
Felsétálva azonban a Kumu melletti dombra, meg is láttam a világítótornyot, bár nyilvánvalóan nem volt piros és a legjobb esetben is még legalább 2 km-t kellett odáig gyalogolni. A többiek jelezték, hogy ők inkább megvárnának a fűbe telepedve, míg én megjárom az utamat. Lelkesen neki is vágtam az útnak, amely lényegesen hosszabbra sikerült, mint gondoltam. A kecses, fekete-fehérre festett világítótorony az egyébként nem túl bizalomgerjesztő Lasnamäe kerület közepén, egy eléggé lepukkan környéken volt. Amennyire csak lehetett megközelítettem, szokásomhoz híven fotózkodtam vele, majd visszaindultam a többiekhez.

Addigra a srác kutyástul már továbbállt, Kätlin és Kadri viszont hűségesen kitartottak mellettem és megvártak. Alig indultunk el visszafelé, amikor Kadri megszólalt:
„Hé, nem az a piros világítótorony, amit kerestél?!” És megfordulva, tőlünk kb. 70 méterre egy piros színű, régi, tornyos épület állt, mely bár semmilyen szinten nem hasonlított világítótoronyra, viszont az első emeleti tornáchoz erősített, tengerre néző vasúti lámpák mégis erről árulkodtak. Bizarr megoldás, de talán ezért is tetszett nekem annyira!
Hazafelé még Kätlinnel bementünk egy belvárosi bevásárlóközpont könyvesboltjába, mivel megígértem Anitának, hogy hozok neki észt nyelvű Harry Pottert. Kitalálta ugyanis, hogy a teljes, hétkötetes sorozatot különböző fordításban szeretné megszerezni, mindegyik könyvet egy olyan nyelven, amelyet valamikor, valamilyen szinten már tanult. A szóba jövő magyar, angol, német, francia, orosz, észt nyelvű kiadás közül kétségtelenül az észtet a legproblémásabb beszerezni, így mindenképpen segíteni akartam neki. A cél az volt, hogy a második, még valamennyire vékonynak számító kötet szerezzem meg neki észtül, mivel ez foglalná a legkevesebb helyet a táskámban. Sajnos azonban, ezen a helyen nem jártunk sikerrel.
Már mindketten kezdtünk éhesek lenni, így még beugrottunk egy RIMI-be némi alapanyagért, majd hazaérve főztünk magunknak vacsorát. Az érdemi részt persze Kätlin vállalta magára, viszont a kiváló végterméken (fűszeres, zöldséges lencse csirkefalatokkal) az én pucolási technikám is érződött. :)


Evés után még pihentünk egy kicsit, majd kimentünk a tengerpartra találkozni a többiekkel. Végül a Pikk utca mentén található, piciny park, a Roheline Turg szélén ültünk le és iszogattunk, beszélgettünk. Különösen mulatságos volt, amikor Kadri egyik barátnője, Getter előhúzta a celluxszal megragasztott, citromsárga-bugyikék színben pompázó, ősrégi Holga típusú fényképezőgépét és lelkesen komponálgatta a csoportképeket.

Ahogy ott ültünk egymás mellett, feltűnt egy szakállas, hátizsákos alak, aki legalább ötször sétált el mellettünk. Amikor hatodszorra haladt el előttünk, a lányok felpattantak és utána eredtek, hogy kiderítsék, miért járkál itt fel-alá. Végül kiderült, hogy a cseh fiatalember éppen most érkezett vonattal Oroszországból és egy többhetes út keretében hazafelé tart Ostravába. Nem igazán értette szerencsétlen, miért került ennyire az érdeklődés középpontjába, mindenesetre gyengécske angoltudását összeszedve megkérdezte, hogy:
- „Where’s the beach?”
- „Why do you wanna go to beach?! It’s nearly 1 a.m. already!” – csodálkozott Kadri.
- „Well…I have to sleep somewhere…So where’s the beach?”
Az egész hallgatóságban benne maradt a levegő, ahogy ez a fazon a tőle telhető legnagyobb természetességgel hajnali 1 óra körül azért keresi tengerpartot, hogy végre aludhasson egyet. A többiek végül felajánlották neki, hogy ha a nappali szőnyegen alvás megteszi neki, akkor Kätlinéknél még van éppenséggel egy talpalatnyi alvóhely.

Végül olyan jó volt a hangulat, hogy bármennyire is korán le akartam lépni (pihenvén a holnapi helsinki kirándulásra), csak hajnali fél kettő körül sikerült hazaindulnom.




4. nap: Helsinki (2012. július 21.)


Bár csak alig három óra alvás után, de különösebb szenvedés nélkül sikerült 5.45-kor felkelnem. Gyorsan összekaptam magam, majd a nappali közepén, szétvetett tagokkal fekvő cseh srác fölött óvatosan átlépve csendben távoztam.


35 perc alatt kiértem a kikötő D-termináljához, ahonnan a személyszállító kompok szoktak indulni. Először – a repterekhez hasonlóan – itt is check-in pulthoz kellett menni, bemutatni a jegyről szóló fizetési igazolást és az útlevelet/személyi igazolványt. Úgy tűnt, tényleg komolyan veszik azt a szabályt, hogy legalább 20 perccel indulás előtt meg kell ott jelenni. Miután megkaptam a beszállókártyákat (mindkét irányba), elindultam a beszállókapukhoz.

A Star névre keresztelt hajónk 7.30-kor indult. Ez az első mai járat Helsinkibe, így bár érthetően nem tolongtak rajta az észtországi alkoholturizmusból hazatántorgó finnek, de azért így is lehetett látni néhány figurát, akik alaposan betáraztak a legkülönbözőbb kiszerelésű alkoholokból. Körbejártam a hajót, néztem, ahogy Tallinn körvonalai tovatűnnek, majd szundítottam egy 40 percet. Felébredve örömmel konstatáltam, hogy már meg is érkeztünk, így hamar elrepült a kétórás kompút.



Eva a terminál bejáratánál várt engem – mint kiderült, azért egyedül, mert a barátja (pontosabban vőlegénye) Max valahogyan lekéste a buszt, ami a lakásuk elől indul. A terv az volt, hogy első körben egy hangulatos bolhapiacra megyünk el, ahol aztán találkozunk Max-szal. A tájékozódás azonban úgy tűnt nem Eva erőssége, többször elbizonytalanodott az irányt illetően, s ilyenkor telefonált Maxnak, hogy merre kell továbbmenni. A harmadik hívás után Max megkérte, hogy inkább maradjunk egy helyben és majd ő megkeres minket. Nem sokkal később meg is érkezett és mosolyogva üdvözöltük egymást. Látszott rajta, hogy borzasztóan másnapos, neheztelt is rá Eva emiatt („Megmondtam, hogy ne igyál sokat, mert holnap jön Laci!”). Rettentően örültem, hogy újra láthatom őket, pedig ha jobban belegondolok, csak most találkoztunk az életben másodszor. Eva még Adrival együtt volt Erasmus-on Koppenhágában, így amikor 2010 őszén Max Debrecenben töltötte a cserefélévét és Eva látogatóban jött Magyarországra, Adri hívására egyik nap én is csatlakoztam hozzájuk egy kis városnézés erejéig. Bejártuk Szentendrét és Budapest egyes részeit, szuper nap volt rengeteg nevetéssel. Kellemes emlék.

Elsétáltunk a Hietalahti piactérre, ahol a szép Hietalahti Antik és Művészeti Csarnok előtti téren működő, népszerű bolhapiacot jártuk be. Rendkívül szórakoztató volt végignézni a kínálatot, a bizarrabbnál bizarrabb portékákat, melyek közül a pálmát talán a két, nyakánál fogva fellógatott, döglött vadkacsát tartalmazó üveges doboz vitte. Max egy kanál árára kérdezett rá („Jó lenne valami finn gyártmányú étkészlet otthonra”), majd amikor az árus büszkén mondta, hogy 5€ (!), Max-szal egymásra röhögtünk, majd hozzátette, hogy: „Azt hiszem, megmaradok az IKEA-nál.”
Utána a központ felé vettük az irány. Kiderült, hogy egy drága mexikói étterembe foglaltak asztalt, de aztán közös megegyezéssel inkább abban maradtunk, hogy valami olcsóbb, finn étterembe megyünk.

Ezután egy magas toronyház legfelső szintjére akartunk felmenni, ahonnan állítólag csodálatos a kilátás, viszont az ott működő étterem be volt zárva, így még egy órát várnunk kellett. Innen két saroknyira rátértünk a Helsinki egyik legelegánsabb bevásárlóutcájára, az Aleksanterinkatu-ra, amely egészen a Szenátus teréig (Senaatintori) vezet. Max már előre jelezte, hogy a téren lesz egy templom, amelyet egyszerűen muszáj (!) lefényképeznem, bármi mást kihagyhatok, de ezt még szerinte is kötelező. Mosolyogtunk is Evával, mivel Max híres volt arról, hogy mennyire fölöslegesnek tartja a fényképezést. Nem sokkal később megértettem, miért mondta.
A térre érve a lélegzetem is elállt – a híres Helsinki Katedrális (Helsingin tuomiokirkko) egyszerűen fenséges látványt nyújtott, ahogy egy 40-50 lépcsőnyi szintről magasodott a tér fölé, miközben a szikrázó, déli napsütés egészen pompássá emelte az amúgy is valószínűtlenül hófehér templom színét. Ezt lenyűgöző, neoklasszikus stílusú, finn evangélikus lutheránus katedrálist 1852-ban építették, Finnország korábbi Nagyhercege, I. Miklós orosz cár tiszteletére. Az 1917-es finn függetlenségig a cár nevét viselte, melyet utána érthető módon megváltoztattak. Mára Helsinki talán legjellegzetesebb épületévé vált.

Minden oldalról körbefotóztam, majd megmászva a lépcsőket, beléptünk az oldalsó bejáraton. A belülről meglehetősen puritán templom óriási méretű orgonáját leszámítva távolról sem nyújtott olyan élményt, mint kintről nézve.

Ezt követően a térről induló Unioninkatu-n haladva kimentünk a kikötő mentén elterülő Központi Piactérre (Kauppatori). Ez az egyik leghíresebb és leglátogatottabb része Helsinkinek, mely a piaci kínálat mellett jó hajó- és kompösszeköttetéssel rendelkezik a város (sőt az ország) többi részével is.
A piaci standok gyönyörű, friss áruk egész tárházát kínálták, különösen a sült hal finom illata bizonyult igen csábítónak. Eva itt meghívott egy hagymás, fűszeres darálthússal töltött bucira (lihapiirakka), melyet ott helyben készítettek. Ez egyfajta húsos pite, ami nagy népszerűségnek örvend Finnországban.
Evés után körbenéztük a pofátlanul drága szuveníres standoknál is. Volt itt minden – a 60€-ós csíkos plüssmalactól, a kipreparált medvefejen és rókaprémen át a különböző fából készült evőeszközökig minden.

Az Esplanadin puisto mentén haladva elsétáltunk az Elnöki Palota (Presidentinlinna) előtt is. Max mesélte, hogy minden évben rendeznek a köztársasági elnök tiszteletére egy bankettet, ahova mindig meghívnak néhány híresebb celebet (Pl. Színészeket, művészeket, sportolókat), akikkel aztán az elnök ünnepélyes keretek között kezet fog.

Felmentünk ezután a közeli dombon magasodó, vöröstéglából épült, keleti ortodox Uszpenszkij Katedrálishoz (Uspenskin katedraali), ám sajnos zárva találtuk. A szép kilátás a kikötőre és a belső öbölre viszont valamelyest kárpótolt minket ezért. Ahogy lejöttünk a dombról, láttunk egy ritkaságszámba menő, Relandersgrund névre keresztelt világítóhajót, mely ”nyugdíjba vonulván” már csak kávézóként és hajós boltként funkcionál. Max-szal kíváncsiak voltunk, hogy mit takarhat egy igazi világítóhajó-bolt, így körbenéztünk bent is. Mivel rekordidőnek számító másfél perc alatt meg is jártuk az egészet, meg kellett állapítanunk, hogy semmi hasznosat nem találtunk.

Innen aztán a kökötő mentén végigfutó Pohjoisranta főúton gyalogoltunk egy ideig, majd jobbra letérve egy keskeny kis földnyelvre, kisétáltunk az öböl közepén fekvő, piciny Tervasaari-szigetre. A hangulatos, parkosított szigetecskén aztán kiültünk egy kávézóba pihenni egy kicsit. Eva egy nagy korsó sört kért, míg mi Max-szal inkább kávéztunk – meglehetősen furcsa leosztás, a pénztáros is jót mosolygott rajta. Nagyon tetszett ez a hely is, az épület szinte teljes mértékig fából készült, ráadásul tipikus régi finn dalok szóltak egy beltéri lemezjátszóból. Miután elszürcsöltem a kávémat, elvonultam egy kisebb zacskóval a közeli bokor mögé, s szokásomhoz híven gyűjtöttem egy kis (finn) földet. Visszatérve Eváék aztán jót nevettek az egészen, ugyanakkor Max hozzátette, hogy az igazat megvallva, réges-régen ő is csinált valami hasonlót – tengervizeket gyűjtött. Aztán amikor valamelyik megposhadt, apukája kihajította a teljes kollekciót.


Pihenés után körbejártuk a szigetet. Max felhívta a figyelmemet a kikötő túlsó felén parkoló jégtörő hajókra és mesélte, hogy manapság az enyhe telek miatt eléggé döglődik a korábban virágzó jégtörő-biznisz. Visszaérve a főútra, átkeltünk egy kis parkon, majd megmutatták Max nagypapájának egykori lakásának ablakait, mely a város egyik legelegánsabb kerületében volt.
Tettünk egy kerülőt, majd kijutottunk a Központi Piactér másik oldalára, ahol a népszerű Esplandi Park (Esplandin puisto) kezdődik. A hangulatos sétány rendszerint tele van turistákkal, s ez most is így volt. A tömeg egy része az Esplan lava nevű színhely előtt gyülekezett, ahol éppen virágkoszorús lányok táncoltak hawaii zenére – biztosan nem finn népviseletben.

A sétány végében a Helsinki Svéd Színház (Svenska Teatern i Helsingfors) áll, mely azért érdekes, mivel igen jelentős svéd kisebbség él Finnországban (sok helyen az utcanevek is svédül vannak kiírva). Sőt, mint kiderült, Max és Eva is tulajdonképpen svéd-finnek számítanak, egymás között is svédül beszélnek. Sajnos mostanában elég sok politikai erő szeretné a hozzájuk hasonló kisebbségek jogait korlátozni, Eva ebből a szempontból nem is túl optimista.
Visszajutottunk a Mannerheimintie főúthoz, ahonnan már csak egy saroknyira van az a toronyház, aminek a tetejére fel akartunk menni. Az éhség azonban nagyon jó ösztönzőnek számított, így megszavaztuk, hogy inkább együnk előbb, teli hassal inkább lehet élvezni a nagyszerű kilátást, mint korgó gyomorral.

Nem is kellett messze menni, alig 50 méterre tőlünk, egy meglehetősen eldugott részen lévő helyre mentünk, mely már első ránézésre kiváló választásnak bizonyult. A rendkívül hangulatos étterem egészen egyedi (már-már eklektikus hangulatú) dekorációval volt berendezve – a vödörlámpa, a traktorasztal már önmagában megadta a hangulatot, ami a mosdóba még inkább fokozódott, ugyanis a férfivécé összes falát retro jellegű, pucér nőcis képek borították. Ezután már csak hab volt a tortán, hogy az újság-stílusba bujtatott menü 20 különböző nyelven (többek közt magyarul is) is fel volt sorolva. Hosszas gondolkodás után végül karjalai módra elkészített, fűszeres szószos húst kértem, főtt krumplival, de Eva megkínált abból a saját halas ételéből is, ami valamilyen apró, pici füstölt halból és lazacból állt. Az összes hús (legyen az marha, rénszarvas vagy hal) puha és omlós volt – szinte még mindig érzem az ízüket a számban.
A nagyszerű ebéd után folyatatni akartuk a városnézést, viszont az ajtón kilépve meglepetten tapasztaltuk, hogy szakad az eső – miközben vígan süt a nap is. Némi tétovázás után végül a szomszédos bevásárlóközponton keresztül mentünk egy ideig, s mire kiértünk a túloldalon, már csak apró cseppekben szemerkélt.

Pont a Helsinki Központi Vasúti Pályaudvarnál (Helsingin päärautatieasema) lyukadtunk ki, amely jellegzetes, finn gránitból épült főcsarnokával nemcsak a város egyik fő tájékozódási pontja, hanem mintegy napi 200.000 főnyi utasforgatagával egész Finnország legforgalmasabb épületének számít.

Innen ismét kimentünk a Mannerheimintie főútra, mely mentén jobbról elhaladtunk a Kiasma Kortárs Művészeti Múzeum modern üvegcsarnoka, majd kicsivel odébb a finn Parlament (Eduskuntatalo) meglehetősen szigorú, komor hangulatot árasztó, hatalmas épülete mellett. A Parlamenttől nem messze található a Finn Nemzeti Múzeum (Suomen kansallismuseo), mellyel kapcsolatban megegyeztünk, hogy ha az eső újból rákezdene, akkor egy alternatívaként betérünk ide.

Már éppen kellően távol jártunk a Nemzeti Múzeumtól (útban a Téli kert felé), amikor megint eleredt az eső. Ezúttal már mindegyikünk magára húzott egy extra ruharéteget, viszont mivel a cél már közel volt, úgy döntöttünk, már nem fordulunk vissza. A Városi Téli Kerthez (Kaupungin Talvipuutarha) érve megcsodáltuk a különböző, szép kültéri növényeket (maga az üvegház már be volt zárva), majd elsétáltunk a vicces nevű Töölö kerületbe. Az egyik öbölhöz közeli parkban lévő emlékműhöz mentünk, melyet a híres finn zeneszerző, Jean Sibelius tiszteletére emeltek (Sibelius-monumentti). Rendkívül egyedien nézett ki a több, mint 600 acélcsőből álló kompozíció, amely Sibelius hullámzó hangulatú zenéjét szimbolizálta.

Mivel már lassan háromnegyed 6 is elmúlt, innen már tudatosan a pályaudvar felé haladtunk – menet közben kitárgyalva egymás gyomorrontásos/ételmérgezéses történeteit. A súlyosabbnál súlyosabb sztorikat hallgatva végül a röhögéstől könnyesre sírt szemmel megszavaztuk Max történetét a díjnyertesnek (a részletek a mi hármunk titka marad).
A pályaudvarhoz érve lassan elérkezett a búcsú ideje. Megköszöntem Maxnak és Evának ezt a fantasztikus napot, elbúcsúztunk egymástól, majd felszálltam a 15A jelzésű, kompterminálhoz közlekedő buszra. A jegy 2,70€-ba került és kevesebb, mint negyedóra alatt kivitt minket a kikötőbe.



Ezúttal a Superstar nevű hajóval utaztam, mely a reggeli kompnak a „testvére”, ahhoz hasonlóan fűzöld-narancssárga festésű. 19.30-kor indultunk, s két óra múlva már vissza is érkeztünk Tallinnba.
Írtam a kikötőből Kätlinnek az esti programot illetően. Megegyeztünk, hogy a tegnapról ismert, kicsiny Roheline Turg parknál találkozunk, s jönnek a többiek is.
Így is lett, befutott még Kadri és Getter is. Jót beszélgettünk még így utoljára, cukkoltak rendesen, hogy miért pont Narvába akarok továbbutazni. Éppen ekkor jött oda guberálni hozzánk egy csöves néhány üreg sörösüveget, majd miután begyűjtötte a zsákmányt, a télapószerű zsákjával csörögve odébbállt. Kadri erre hozzátette, hogy készüljek fel, Narva tele lesz az ilyen emberekkel, szegény, lepukkant környék, mindenki csak oroszul beszél, úgyhogy ne számítsak semmi jóra. Én csak mosolyogtam rajta és egyre kíváncsibb lettem Narvára.

Ez az este is hosszúra nyúlt, úgyhogy fél kettő körül megint elköszöntem a lányoktól (Kadritól és Gettertől végleg), majd hazaérve igyekeztem úgy összepakolni a cuccomat, hogy reggel már indulásra kész legyen.




5. nap: Narva - Tartu (2012. július 22.)

Reggel 7.10-kor keltem fel, s gyors összeszedelőzködés után elbúcsúztam a még javában félálomban lévő Kätlintől.
Mivel most az összes cuccomat cipelnem kellett, jobbnak láttam inkább villamossal menni, mivel a buszterminál meglehetősen messze, a város másik felén volt.
Az utcánk végében lévő villamosmegállónál felszálltam az éppen érkező #2 villamosra és veszettül figyeltem, mikor mondja a hangosbemondó az Autobussijaam megállót. Amikor aztán elcsíptem valami ahhoz hasonlító szót, felpattantam a helyemről és leszálltam a következő megállónál. Éppen volt ott egy MAXIMA, úgyhogy gyorsan berohantam venni magamnak reggelit, majd elindultam arra, ahol buszpályaudvart sejtettem.

Úgy tűnt, túl korai az öröm, busznak se híre, se hamva sem volt az alapvetően lakótelepi környéken. Kicsit megijedtem, mert kezdtem kifutni az időből – ha lekésem a 8.30-as buszt, akkor – ha nem is teljesen – de borul a nagyszerűen felépített napi útitervem. Minden szembejövőt a buszpályaudvarról kérdezgettem, s feladva, hogy ezen a környéken bárki is beszélne angolul, inkább a tömör és lényegretörő „AUTOBUS” szó gyakori ismételgetésére hagyatkoztam. Mindegyikük egy irányba mutatott (ez jó jelnek tűnt), viszont legalább még egy kilométert kellett gyalogolni, míg nagy nehezen elértem az egyébként bontás alatt lévő buszterminálhoz.
Megvettem a jegyet (10€) a 8.30-as, Narvába tartó buszra. Odafelé vezető úton talán csak egy városban álltunk még meg, ám így is három órát tartott az út. Közben többnyire aludtam, zenét hallgattam vagy nézegettem a magyarországihoz nagyban hasonlító, lapos, ritkán lakott tájat.

A Tallinntól mintegy 207 km-re lévő Narva Észtország legkeletebben fekvő városa, mely egyben Oroszországgal szomszédos határvárosa is. Ha úgy nézzük, közelebb van Szentpétervárhoz (130 km), mint magához az észt fővároshoz. Az oroszajkú lakosság többsége a városban már az első percben nyilvánvaló, észt szót alig lehet hallani és a kiírások nagyrésze is oroszul van. Az észtek körében (és ebben a lányok egyáltalán nem túloztak) nem a legnépszerűbb hely Narva, a nagyszámú orosz kisebbségnek köszönhetően nem is érzik annyira magukénak.
Nekem az első benyomások alapján Narva egy alapvetően rendezett, ám szinte teljesen kihalt városkának tűnt – alig lézengtek az emberek az utcán, autót csak elvétve lehetett látni, s a széles főúton különösebb körülnézés nélkül is át lehetett kelni. Lehet, hogy csak rosszkor voltam ott (vasárnap délben), de egy határvárost valahogy mindig is nyüzsgőbb helynek gondoltam.
Kisváros volta ellenére ugyanakkor minden szépen ki van táblázva, párszáz méterenként várostérképek vannak elhelyezve, sőt turistákat útbaigazító táblák mutatják a távolságot a legfontosabb látnivalókig. Láthatóan nem egy gazdag város, de amijük van, azt szépen rendben tartják.


Először a buszállomástól alig kétszáz méterre magasodó ortodox Krisztus Feltámadása Katedrálishoz (Issanda Ülestõusmis Peakirik) mentem el, majd kisétáltam a folyópartra annak reményében, hogy megláthatom végre azt, amiért tulajdonképpen egészen idáig eljöttem. A látvány valami egészen megkapó élményt nyújtott…

Pont rá lehet látni a Narva folyó egy szép kanyarulatára, melynek mindkét oldalán, egy-egy dombon, egy-egy vár magasodik. Baloldalon a jellegzetes, fehér, vaskos toronyépületével és kockaszerű falaival a büszke Narvai vár áll, míg vele szemben, a határfolyó túlpartján, immár orosz területen, a terebélyes, masszív Ivangorodi vár terül el. Tovább emeli a látkép hangulatát, ahogy a két, egymással farkasszemet néző váron két eltérő nemzet zászlója lobog: az egyiken az észt, tőle alig 100 méternyire pedig az orosz. A Narva folyó pedig vidáman hömpölyög alant, miközben nemcsak két várost, hanem két országot, sőt két külön világot választ el. Aki egy kicsit is ismeri a két ország közös történelmét, az tényleg tudja értékelni ezt a már önmagában páratlan látképet.
Kiültem a folyóparton a fűbe és csak néztem a két várat. Jó érzéssel töltött el, hogy a valóságban is olyan szép, mint amilyennek képről látszott. Ezért az érzésért jöttem Narvába.
Egy kis pihenőt követően felmentem a szemközti domboldalra, melyen kialakítottak egy remek kilátóteraszt, ahonnan még fantasztikusabb rálátásunk volt a két várra. Itt található a Svéd Oroszlán szobra, melyet a svédektől kaptak a helyiek a XII. Károly svéd király híres narvai győzelmének (1700) emlékére. A szobor állítólag a pontos másolata annak, amely Stockholmban a Királyi Palota előtt áll.

Miután legalább száz képet ellőttem a várakra a legkülönbözőbb szögekből, gondoltam közelebbről is szemügyre veszem a Narvai várat (Hermanni linnus) és a benne kialakított Narva Múzeumot. A jellegzetes, masszív Hermann toronyban van berendezve egy rendkívül átfogó kiállítás úgy, hogy mindegyik szinten egy-egy helyi érdekeltségű témát dolgoztak fel, a várostörténettől a fotógalérián át egészen az észt hadiegyenruha-történetig. Természetesen a vár történetének is külön részt szenteltek, melyből megtudhattuk például, hogy még 1347-ben a dánok építették. A legfelső szintről pedig lenyűgöző a rálátás nyílik a szemközti Ivangorodi várra, az orosz határátkelőre és magára Narva városára.

A rendkívül igényesen kialakított kiállítást még megfejelték, hogy a belépőjegyhez (5€) adtak egy múzeumérmét, amit a vár belső udvarán lévő kézműveseknél lehetett beváltani valami apró kis szuvenírre. Több kézműves szakma is képviseltette magát; takácsok, bőrdíszművesek, kovácsok, kosárfonók…stb.


Az egyes szakemberek lelkesen mutogatták látványbemutató keretében az egyes szakmák csínját-bínját, különösen a bőrdíszműves hölgy volt szimpatikus. Ő komplett előadást tartott az egyes szimbólumok jelentéséről, Narva város címeréről (melyen két hal mellett két kard látható), így végül én is itt váltottam be az érmémet. A cserébe kapott, városi címerrel díszített bőr nyakbavaló – melyet előttem készítettek el – egy kedves emlék marad.

A várból kifelé menet jobban szemügyre vettem a szigorú észt-orosz határátkelőt. Bár a forgalom elhanyagolhatónak tűnt, a libasorba felsorakozott, átkelni igyekvő emberek egyike se tűnt túl nyugodtnak. Furcsa, azt gondolná az ember, hogy inkább az idevezető irányba kellene jobban izgulni…

A határátkelő előtti téren betértem a turistainformációs irodába, ahol döbbenetesen sok, Észtország legkülönbözőbb részeiről szóló, igényes brossúra, térkép közül válogathat az ember. Rengeteg várostérképet hoztam el, többek közt Narváról, Tarturól, Pärnuról és a Saaremaa-szigetről. Ezután mivel volt még egy fölös órám a busz indulásáig, elsétáltam a még svéd uralom alatt épült Városházáig, majd a buszpályaudvar felé menet valami harapnivaló után néztem. Mivel vasárnap délután nem sok minden volt nyitva, így betértem egy pizzériába. Vettem egy 30cm-es pizzát elvitelre 4,5€-ért – hmm…nagyon finom volt!
Ezután kimentem a buszállomásra és még kényelmesen elértem a 16.30-as Tartu felé induló buszt.
A közel három és félórás során elhaladtunk a Balatonnál hatszor nagyobb Peipsi-tó mellett (ez európai viszonylatban az előkelő 5. helyhez elég), mely az észt-orosz határ legalább 70%-át elfoglalja. Még a buszról írtam Lidiának, a tartui szállásadómnak, hogy mikorra érkezem, majd megnéztem egy Dae Mang részt.

Este 8 körül érkeztem meg Tartuba. Mivel megvolt Lidia címe, sőt Tartu térképet is szereztem Narvában, így elindultam a lakása felé. Alighogy odaértem, egy üzenet érkezet tőle, hogy a folyó túlpartján lévő parkban van egy koncerten, s csak kövessem a bömbölő zenét, könnyen odatalálok majd, ő pedig hajóskapitány kalapban lesz. Az akkurátus leírás alapján nem okozott nehézséget megtalálni őt, de úgy tűnt, már ő is távolról kiszúrt engem, s mosolyogva, hevesen integetve fogadott.
Bemutatott a barátjának és a barátnőjének (Aivi), majd elsétáltunk a Városháza előtti térre, ahol beültünk egy helyre iszogatni.

Jót beszélgettünk, bár érdekes volt látni, ahogy telt az idő és a lányok kezdtek fáradni, egyre inkább mi domináltunk a beszélgetést Lidia barátjával. Már az első 10 percben nyilvánvalóvá vált, hogy ő az a fajta ember, aki szeret vitázni, szereti a saját hangját hallatni és szereti megmondani a tutit. Ilyen emberekkel a lehető legnagyobb élvezet vitatkozni, főleg ha egy-két jó érvvel le lehet hervasztani az önelégült mosolyt az arcukról… Amúgy a srác állatorvosként dolgozik, alapvetően intelligens és jól tájékozott, úgyhogy jó vitapartnernek bizonyult. Az egyik leginkább kivesézett témánk a jelenlegi tej- és húsipar helyzete, az áruk minősége, ezek kontrollja. Kicsit idealistának érzetem az ő álláspontját, miszerint bármilyen húsárut, amellyel gond van, manapság már a szigorú minőségi előírások miatt vissza lehet vezetni a kiskereskedőn, forgalmazón, gyártón keresztül egészen egy adott állatig, amelyet valahol levágtak…

Amikor már későre járt, fizettünk (imádom, hogy egy egyszerű kocsmában is lehet kártyával fizetni), majd legnagyobb döbbenetemre Lidia odaadta a lakáskulcsát („Tiéd az egész lakás!”), mivel ő a barátjánál alszik. Huhh…hát ez laza!

Aivi felajánlotta, hogy elkísér a társasházig. Már éppen elköszöntünk volna egymástól, amikor úgy éreztem, tulajdonképpen még egyáltalán nem vagyok fáradt, miért ne sétálhatnék még egy kicsit. Aivi szívesen csatlakozott, így még egy másfél óra erejéig bebarangoltuk a Toomemägi városrészt. Lelkes idegenvezetőnek bizonyult, igyekezett minden látványosságról mondani valami érdekességet.
Remek ötlet volt ez a kis esti séta, keretbe foglalta ezt a fantasztikus napot!




6. nap: Tartu – Viljandi - Pärnu (2012. július 23.)

Igyekeztem 8 óra körül felébredni és szépen rendesen összepakolni a cuccaimat, mire Lidia hazaér. Egy órával később meg is érkezett és legnagyobb örömömre, négyszemközt is tudtunk beszélgetni néhány órát. Rendkívül közvetlen, nyitott, érdeklődő lány, akinek szinte soha sem hervad le a szájáról a mosoly. Határozottan élveztem a társaságát, csak azt sajnáltam, hogy ilyen kevés időt tölthetünk együtt.


Már 11 óra körül járhattunk, amikor egy kis időre elköszöntem tőle és elindultam felfedezni a várost.
Tartu jellegét alapvetően híres és különösen színvonalas egyetemének (Tartu Ülikool) köszönheti. A nagy múltú intézményt, melyet még a Gusztáv Adolf svéd király alapított 1632-ben, szinte mindenki az ország legjobb egyetemének tartja, sőt egyesek következetesen a legrégebbi balti egyetem címet is odaadják neki, nem sejtve, hogy a Vilniusi Egyetem (1579) bizony beelőzi néhány évtizeddel.

Ettől függetlenül Tartu az ország szellemi központja, mely a diákoknak köszönhetően az év legnagyobb részében vibráló éjszakai élettel és színes kulturális programokkal rendelkezik.
A város talán leghangulatosabb része a Katedrális-domb (Toomemägi) környéke a maga hangulatos, szűk utcácskáival, elegáns, régi épületeivel, parkjaival és az egyetemi épületekkel. Én is itt kezdtem a városnézést.

A Tiigi utca (ahol Lidia is lakott) végében egy lépcső vezet a fel a domb tetejére, ahonnan szépen körbe lehet járni az egész Toomemägi-t. Elsőként a Régi Csillagvizsgáló (Tartu Observatoorium) jellegzetes, tornyos épületét pillantja meg az ember, mely a maga korában (1810) a világ legnagyobb obszervatóriumának számított. Néhány lépéssel odébb egy 19. században épült, aranyos, sárga színű hidacska, az Angyal-híd (Inglisild) ível át a park két kisebb dombja között. Állítólag, ha az ember a lélegzetét visszafojtva halad át rajta, valóra válik egy kívánsága. Ezt természetesen nekem is ki kellett próbálnom – hátha egyszer talán bejön!
A híddal szemben az egyetem különböző karainak egyes épületei találhatóak, melyek tőszomszédságában a Katedrális (Tartu toomkirik) romjai magasodnak. Az egykori püspöki központként funkcionáló, szép vöröstéglából épült templom sorsát a 16. századi reformáció pecsételte meg, s miután az utolsó katolikus püspököt is „melegebb éghajlatra” küldték (Szibériába), végleg az enyészetté lett. Ennek ellenére a mennyezetét és tornyait vesztett Katedrális mára Tartu egyik fő jellegzetességévé nőtte ki magát, melyben gyakran tartanak komolyzenei koncerteket vagy színieladásokat. 1€-ért fel lehet menni a tornyokba, ahonnan remek rálátás nyílik a romokra.


Ezután megkerülve az egykori egyetemi kórház épületét, áthaladtam az Ördög-híd (Kuradisild) alatt, melyet még 1913-ban, az orosz Romanov-dinasztia 300 éves uralkodásának emlékére emeltek.

Megkerülve az egész Toomemägi-t végül a Jakobi utcára értem ki. Lutsu utcával határos sarkon található a Bábszínház, mellette pedig a Tartui Játékmúzeum, melyeket a cégérükről már messzire fel lehet ismerni. A Lutsu utca végében magasodó Szent János-templom (Jaanikirik) terrakotta szobrai pedig mind méretükben, mind mennyiségükben az európai gótika egyik legkiemelkedőbb alkotásai közé tartoznak.

Mindenképpen el akartam még menni az egyik legjobb észt sör, az A. Le Coq gyármúzeumában, mely szintén itt van Tartuban. Még Lidia barátja fejtette ki, hogy zongorázni lehet a különbséget a kiváló, tartui A.Le Coq és a hozzá képest hitvány Saku között, amelynek az oka szerinte a talajvíz minőségében keresendő…

Tőlem aztán lehet akármilyen márka, egy sörgyárat látni már önmagában kuriózum, úgyhogy sietve elindultam a városközponttól kb. másfél kilométerre található A. Le Coq sörgyárhoz. Elsőre nem is sikerült megtalálni a bejáratot, így megkerültem az egész hatalmas telephelyet mire ráleltem a helyes útra. Sajnos azonban korai volt az öröm – a sörgyár csak vezetett csoportokban látogatható, csütörtökönként és szombatonként. Vigaszul lefényképeztem a gyárépületet, majd visszasétáltam a Főtérre, ahol Lidia már várt rám. Mivel már nagyon éhesek voltunk, beülünk egy ottani étterembe ebédelni.

Evés után még körbefényképeztem a Városháza előtti teret (Raekoja plats), melynek épületei közül kitűnt egy, amely a pisai ferdetoronyhoz hasonló mértékben megdőlt az egyik irányba. Stílszerűen az épület a Tartui Művészeti Múzeumnak otthont.

A tér végében a jellegzetes, rózsaszínre festett Városháza előtt áll a Csókolózó diákok szobra (Suudlevad Tudengid), mely az évek során Tartu egyik legfőbb jelképévé vált. A szobor egyrészről a diákok a városra gyakorolt jelentős hatását szimbolizálja, másrészről emléket állít annak a nem is olyan régi, ám annál szigorúbb szabálynak, amely tiltotta a csókolózást a nyílt utcán.

A városházától egy saroknyira található a Tartui Egyetem főépülete (Tartu ülikooli peahoone), mely egyike Észtország legszebb neoklasszikus épületeinek. A főbejárattól balra lévő épületszárny oldala szintén említésre méltó, ugyanis az ablakokra az elmúlt korok híres egyetemi professzorainak képét rakták úgy, mintha éppen onnan kukucskálnának kifelé, a járókelőket bámulva. Rendkívül eredeti ötlet, legalábbis nekem nagyon tetszett!

Mielőtt hazafelé vettük volna az irányt, még kimentünk egy kicsit az Emajõgi (Tartu folyója) partjára, ahol a szép, íves Kaarsild-híd köti össze a város két felét. Lidia mesélte, miszerint az egyetemisták körében hagyomány, hogy a diplomázás előtt legalább egyszer végig kell sétálniuk a Kaarsild-híd magas boltívének peremén, mely nemcsak életveszélyes, de szigorúan tilos is. Á
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!
Magyar  Română  Slovenčina