Üzbegisztán

Üzbegisztán

Ott-tartózkodás ideje: 2010. aug. 15.  - 2010. szept. 02. (18 nap)

7 hozzászólás I 3 648 látogató olvasta. Rögzítve: 2010. okt. 19. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar tobias Beszámolója

Cimkék: Aral  Ázsia  Közép  Selyemút  Tádzsikisztán    Üzbegisztán 

Egy egykori szovjet tagköztársaságban, az Ázsia szívében fekvő Üzbegisztánban talán a legszebbek az egykori Selyemút városai, ahol mecsetek és erődfalak között lenyűgöző építészeti emlékeket találhatunk.
Itt, a Kizil Kum sivatagban meglátogattuk a folyamatosan kiszáradó Aral-tavat, ahol a víztől több km. távolságra, homokban megfeneklett halászhajókat találunk.
Folytatás Közép Ázsia legkisebb országában, a hegyek birodalmában, Tádzsikisztánban.
Magyarországról kevés turista jut el ide, pedig van mit megnézni, és mint a diktatúrák többségében, a közbiztonsággal minden rendben, az utazók biztonságát nem fenyegeti veszély. Az infrastruktúra helyenkénti hiányosságai néha kényelmetlenséggel járnak, de a helyiek kedvessége, a látnivalók sokasága kárpótolja az utazót.

Isztambulon keresztül utazunk, hajnali egykor érkezünk Taskentbe, és a központi piac melletti szállásunkra megyünk. A nem egyszerű vízumügyintézés után bonyolult határátlépésre számítottam, de szerencsére semmi gond, lassan, de biztosan bejutunk. Ebédkor ébredés, majd indulás a Chorsu bazárba, amely a legnagyobb Üzbegisztánban. Gyümölcsök, zöldségek, minden féle, fajta élelmiszer, amit itt nem lehet megvenni, az nincs is az országban. Egy aranyfogsorú cigarettaárus hölgy útbaigazítása után a helyiek közé vegyülve megebédelünk, majd irány Khast Imom, az ország egyik vallási központja. Arany fogakat (nem csak a színük arany, tényleg aranyból vannak) sokszor lehet látni, régebben a porcelán drága és ritka volt, így az arany még divatba is jött, és befektetésnek se rossz. A hőmérséklet 40-45 fok között, így útközben megállunk üdítőre, jeges kávéra, sörre egy légkondicionált, teljesen európai színvonalú kávézóban, ahol még a WC is használható.
Pihenő után az úton leintünk egy lovaskocsit, amelyet egy ránézésre nyolc év körüli srác hajt, és öt perc kocsikázás után megérkezünk. A függetlenség 1991-ben történt kikiáltása után építették fel ezt a hatalmas teret mecsettel, iszlám egyetemmel, mauzóleummal, medreszével, és egy könyvtárral, melyben a világ legrégebbi Koránját őrzik. Hatalmas, szarvasbőr pergamen lapokra óriási írásjegyekkel írt könyv, az oldalakon egy szent ember vérének foltjaival. Körülötte kisebb szobákban különböző kiadású Koránok, valamint a szent könyv különböző nyelvekre lefordítva. Van itt japán, finn, norvég, thai és még sok más nyelvű Korán, csak pont magyart nem találtunk, így a teremőrrel megállapodunk, ha megint jövünk, megpróbálunk hozni egyet. Fotózunk, nézegetjük a szuveníreket, próbálunk bejutni a mecsetbe, de pont ima ideje van, nem várunk, inkább indulunk a főtérre. Metróval megyünk, amely az egyetlen Közép Ázsiában, három vonallal, és tisztára olyan mint Moszkvában, a mozgólépcsők, a peronok, a vonatok, még a szaga is, csak nincs akkora tömeg, és még annál is olcsóbb. A rendőrök itt is elmaradhatatlan kellékei a metrónak, egy állomáson 2-3 rendőr az alap, és természetesen a dezsurnaja, az állomásfelügyelő hölgy. Üzbegisztánban elképesztően sok a rendőr, és nem csak a föld alatt, hanem az utakon, utcákon, mindenhol, de szerencsére a turistával nem kötekednek, max. szeretnének kicsit beszélgetni. A főtér hatalmas, szépen karbantartott parkkal, furcsa kapuszerű építménnyel, parlamenttel, két emlékművel. A II. világháborúban sok ezer üzbég halt meg, az ő emlékükre ég a síró anya emlékművénél az örök tűz, és fém lapokra felvésve láthatjuk az áldozatok nevét. Itt található az 1966-os földrengés áldozatainak emlékműve, amely szinte az egész várost romba döntötte, így utána megvolt a lehetőség, hogy egy szovjet stílusú mintavárost építsenek a romokon, amit a Szovjetunió minden tájáról idesereglett mérnökök, munkások meg is valósítottak. Óváros, kis girbegurba utcácskákkal nincs, helyette széles sugárutak, rengetek park, hatalmas épületek, fák az utak mentén, szellős és zöld, de számomra sajnos nem túl barátságos és emberi. Viszont az emberek kíváncsiak és barátságosak. A turista itt ritka madár, így lépten-nyomon mosolyogva kérdezik, honnan jöttünk, és vidáman bólogatva nyugtázzák, hogy Vengrija, vagyis Magyarország, majd jöhet a közös fénykép az egzotikus külföldivel.
Következő nap indulásnak a szokásos piaci túra reggelivel, utána megnézünk két, modern épületek között megbúvó mecsetet, majd irány Taskent legismertebb „plov” étterme. A „plov” Üzbegisztán nemzeti étele, alapvetően rizs és hús, de a képlet természetesen nem ilyen egyszerű. Nem mindegy milyen rizs (egy piacon átlagosan kb. 7-10 fajtát találni), hús (birka, marha, csirke) az alap, valamint különböző fűszerkeverékek, zöldségek, szárított gyümölcsök kombinációja adja meg minden vidék, város, és étterem „plov” -jának egyedi, csak rá jellemző ízét. Az ebédtől kellemesen elnehezülve, taxival megyünk a városközpontba, a történelmi múzeumba. A taskenti közlekedésben rengeteg autó vesz részt, kilencven százalékuk itt gyártott Daewoo, leginkább Matiz. A kocsik nyüzsögnek, dudálnak, furakszanak, kétkerekű jármű mint a fehér holló, a közlekedés stílusa amolyan keleties, „határozott”, és a szabályokat néha rugalmasan értelmező.
Este vacsora a városnak abban a részében ahol még maradtak régi földszintes házak, hangulatos belső udvarokkal, bennük családok által üzemeltetett kis éttermekkel. Megpróbáljuk az üzbég konyha egyéb specialitásait, pl. lagman, surpa, saslik, majd taxit fogunk hazafelé, és útközben egy utcasarkon veszünk egy hatalmas görögdinnyét, desszertnek. Görög-, és sárgadinnyét nemcsak a piacokon, simán az utcán is lehet venni, szinte bármikor, az árusok hajnalban kezdenek, és késő éjszakáig árulják a 10-20 kilós édes gyümölcsöket.
Korán reggel indulás taxival a pályaudvarra, vonattal megyünk Szamarkandba. A pályaudvar hatalmas, tiszta, rendezett, természetesen rengeteg rendőrrel. A vonat időben indul, és pontosan érkezik, a légkondicionált vagonokban dupla üléssorok, középen LCD TV-n koncerteket, üzbég vagy orosz akciófilmeket mutatnak. Tök jó, csak az utaskísérő néha a műsor kellős közepén cseréli a DVD-t, így nem teljes az élmény. Megérkezünk, megrohannak a taxisok, kiválasztunk egy szimpatikus szeplős, vörös hajú vállalkozót, szőke, kék szemű barátjával. Külsőre nem úgy néznek ki mint egy üzbég őslakos. Pedig azok, valamikor a szovjet időkben költöztek ide a szüleik, ők már itt születtek, éltek több helyen a szovjet időkben, de visszatértek Szamarkandba. Sokan kerültek Közép Ázsiába az 1966-os taskenti földrengés utáni újjáépítésnek, valamint a szovjet vezetés tudatos nemzetiségi politikájának köszönhetően. A vörös hajú Szergej földrajztanár, barátja szintén földrajzos, a tudományok doktora, de meg is kell élni valamiből, ezért taxiznak. Sokan vannak hasonló helyzetben, ezért taxit fogni bármikor, bárhol sima ügy. Szergej lelkesen magyaráz, mutatja mi merre van, majd befutunk Amur Timur (Timur Lenk) mauzóleumától kb. 50 m. messze, az óvárost övező falon belüli szállásunkra. Itt hangulatos, árnyas belső udvarra nyílnak a szobák, melyek elfoglalása után rögtön városnézésre indulunk. Sajna nem mindannyian, mert egyikünket ledöntötte a hasmenés, ami aztán kisebb-nagyobb szünetekkel mindannyiunkat kínozni fog egészen az út végéig, és még azon is túl. Pár nap múlva már fel se tűnik:). Megnézzük Timur mauzóleumát, majd elsétálunk az egyik piacra, ahol a nemhivatalos pénzváltók működnek. Itt a kétezer százas árfolyam majd 30 %-kal jobb a hivatalosnál, de a legnagyobb címlet az ezres, így nagy zseb, vagy inkább zsák kell, hogy eltegyük a helyi pénzt. Meszelt falú, utcára nyíló töküres szobában, pult alól kerülnek elő a pénzkötegek, közben a helyiek vidáman kíváncsiskodnak, honnan jöttünk, hova tartunk, mióta vagyunk itt. Az egyik pofa bejelenti, hogy ő afgán mudzsaheddin, közben kacsint, nevet, és a kezében pár centi vastag dollár pénzköteget lóbál. Útközben a Regisztán térre kihagyjuk a főutakat, inkább a régi városon keresztül sétálunk, ahol gyerekek szaladgálnak a földszintes házak közti keskeny utcácskákon, népviseletbe öltözött asszonyok üldögélnek a kapuk előtt kis sámlikon. Fényképezéssel itt sincs gond, szinte mindenki boldogan áll az objektív elé. Találunk pár ital nagykereskedést, üdítő, vagy alkohol, no problem, annak ellenére, hogy pont ramadán van. Ki is használjuk a lehetőséget, némi üzbég vodka jó lesz estére, persze csakis gyomorfertőtlenítés céljából:). A helyiek nagyon toleránsan viszonyulnak a ramadánhoz, aki vallásos, nyugodtan tartsa be, kövesse az előírásokat, de hagyja békén a többieket, és viszont. Aki pedig nem vallásos, az nyugodtan ehet, ihat, cigizhet; egészségére. Az egyik boltban a szörnyen kövér eladó arra a hírre, hogy magyarok vagyunk, Puskás Öcsi, és Albert Flórián nevével válaszol. Igen, Puskás tényleg a legismertebb magyar a világon.
Itt a Regisztán tér, három hatalmas, még folyamatban lévő, de már így is szépen felújított medreszével, amelyek az iszlám építészet kihagyhatatlan látnivalói közé tartoznak. Itt az Amu Darja menti birodalmakban talán a legszebbek az épületeket borító mázas csempék, amelyekből a „sima” díszítés mellett Korán idézeteket is kiraktak a falakon. Beszédbe elegyedem egy rendőrrel, aki rögtön felajánlja, hogy kicsit később felmehetünk az Ulugbek medresze egyik, persze lezárt minaretjének tetejére, de persze nem a két szép szememért. A medreszék melletti minaretek felső része sajnos nincs meg, de így is kb. húsz m. magasak, és különben is, kaland, a kilátás pedig biztos gyönyörű, így rövid alkudozás után megegyezünk. Hátulról körbesétáljuk a teret övező épületeket, majd visszatérünk, és rendőri kísérettel elindulunk a minaret kicsit romos belsejében fel a tetőre. Kimenni nem ajánlatos a kb. 1,5 négyzetméteres bádog tetőre, ahol semmi korlát, de egy lyukon derékig ki lehet bújni, és körbenézni egészen a város pereméig.
Jön a naplemente, megvacsorázunk a Regisztánnal szemben, majd vissza a szállásra, amely mellett Timur mauzóleuma gyönyörűen ki van világítva kék, sárga, zöld fényekkel. Timur Üzbegisztánban hatalmas tiszteletnek örvend, többek között nem kicsi birodalmat hozott össze – a főváros Szamarkand, ellenségeinek koponyáiból gúlákat építettet, utódai hozták létre a mogul birodalmat India területén, így tevékenysége és hagyatéka nagyban hozzájárul a nemzeti öntudat izmosodásához.
Reggel a Regisztán tér mögötti sétálóutcában szuveníreket nézegetünk, majd Timur kedvenc felesége, Bibi által férjének építtetett, az akkori világ legmagasabb medreszét nézzük meg. Egy piac melletti étkezdében ebédelünk; a szomszéd asztalnál hajléktalan kinézetű nők, karon ülő gyerekekkel próbálnak kéregetni. Hozzák a számlát. Pofátlanul magasnak találjuk, jóval több mint amit tegnap a Regisztánnal szemben egy sokkal komfortosabb helyen fizettünk kb. ugyanannyi kajáért. Kérem az étlapot. Az nincs, majd megmondják mi mennyibe kerül. Francba. Igaz, nincs tíz dollár amin vitázunk, de ne nézzenek hülyének. Némi kölcsönös kiabálás után kifizetjük amit korrektnek tartunk. Ezentúl csakis étlapos helyen, és előre tisztázott árak után eszünk. Elsétálunk egy mecsethez, majd a szemben lévő pár km. hosszú dombot elfoglaló hatalmas temetőt nézzük meg. Kripták, sírkövek a szovjet, és független időkből, majd egyszer csak itt van „az élő király nekropolisza”, ahol vezetők, az egykori uralkodók hozzátartozói nyugszanak, és Timur rokonai, udvarának előkelőségei építettek szebbnél szebb mauzóleumokat. Kimegyünk az utcára, következő cél Dániel próféta sírja. Csapatunk egy része szétszéledt, így öten (plusz sofőr, akinek a szeme se rebben) ülünk egy Lada taxiba, és némi kérdezősködés után megtaláljuk a sírt, amely egy keskeny, hosszú épületben fekvő kb. 18 m hosszú koporsó. Állítólag a halála után még növekedett a próféta. A fárasztó nap végén, vacsora, gyomorfertőtlenítés, eltesszük magunkat másnapra, amikor a már ismerős üzbég vasúttal továbbmegyünk Buharába.
Érkezés után a szállásig persze taxi, amely egyre drágább ahogy nyugat felé haladunk. Taskentben nincs gond az üzemanyaggal, de Szamarkandban és Buharában (és tovább nyugat felé) pár hónapja autónként 20 literre van korlátozva a tankolható mennyiség, ergo hatalmas sorok a kutaknál, és az árak emelkednek. Az okot nem sikerült kideríteni. A feketézők persze jól keresnek a helyzeten, még Türkmenisztánból is csempésznek.
Szállásunk az óvárosban, Naszerdin Hodzsa szobrával szemben, egy téren, a két szélén egy-egy medreszével, középen egy mesterséges tavacska körül éttermek, teázók. Itt már nincsenek modern épületek, az egész óváros a medresek, mecsetek kivételével, egy-két szintes épületekből áll, köztük helyenként kis tavacskákkal, fedett boltíves csarnokos bazárokkal. Szuvenírek rogyásig, tányérok, szőnyegek, ruhák, szőttesek, szinte mindenki népviseletben, nem úgy mint Taskentben, ahol még miniszoknyás lányokat is lehetett látni. Itt a nők tradicionális, térd alá érő hosszú ingben, alatta bokáig zárt buggyos nadrágban járnak. Ritka aki európai módra öltözik, persze a férfiak kivételével. Megbeszélem estére a helyi tradicionális gőzfürdőt, amely eredetileg férfifürdő, de amióta megjelentek a turisták, gyorsan koedukálták. Lehet simán lazulni a gőzben, de gyömbérrel kevert mézes masszázs is rendelhető. Miután alaposan kiizzadtuk magunkat, jól esik egy kis sör az egyik utcai teázóban. Itt három enyhén ittas fiatalember csatlakozik hozzánk, pontosabban ketten enyhén, harmadikuk nagyon részeg és meglehetősen büdös. Egyikük ősszel kezdi az egyetemet, a többiek képeket rajzolnak, festenek, árulják a turistáknak, panaszkodnak, hogy szar az élet, húznának külföldre, de nagyon drága az útlevél. Valamiért központi kérdés, hogy mennyibe kerül az esküvő Magyarországon, és Üzbegisztánban, közben kissé szagos emberünk párszor javasolja, hogy csavarjunk egy spanglit, de a társai is, és mi is, leállítjuk. Az egykori selyemút közép ázsiai része ma már inkább drog út, Üzbegisztánon keresztül vezet az afgán ópium és heroin egyik fő útvonala Oroszországba és tovább Európába, és az üzbég Fergana medencében már a szovjet időkben is termesztették a kendert a legális kultúrnövények mellett.
Következő nap Kalon minaret, állítólag a legmagasabb Közép-Ázsiában, de Khívában is van két ugyanekkora, majd a vár hatalmas falakkal körbevéve, mecsetek, szűk utcácskák a vályog és téglaházak között. Egy parkban dinnyefesztivál kinézetű esemény zajlik. Rengeteg görög és sárgadinnye, pár teherautó, kiöltözött férfiak (bizonyára ők az őstermelők), plakátok, hangszórókból beszédek, majd indulószerű dalok szólnak. Nem messze a vártól piac, ahol nem élelmiszereket, hanem szőnyegeket, bútorokat, és ékszereket adnak-vesznek. Hosszú sorokban egymás melletti pultoknál ülnek az asszonyok (férfi sehol), előttük ékszerek tömkelege, mérleg, nagyító. Ez volt az egyetlen hely az országban, ahol senki sem akart fotómodell lenni. A főtér mellett egy angol rendszámú, és persze jobb kormányos, eredetileg mentőautó parkol. A kasznit borító feliratokból ítélve Ausztráliából tart hazafelé. Hajrá!!! Vacsorára megcélozzuk az egyik szállásunk melletti éttermet, de sajnos nagy része annak amit kinézünk az étlapon, nincs. Nézzük a következőt; kérem az étlapot, mire a pincér vidáman közli, ne aggódjunk majd ő megmondja mi van, és mennyiért. Ezt már ismerjük, gyerünk tovább, végre a harmadik hely ok. Második szintről kilátás a naplemente megvilágította tetőkre, kulturált étlap, kiszolgálás, finom a kaja, még kefirért is elszaladnak a boltba, igaz ezt külön meg kellet súgni - ha nincs, akkor hozzatok. Sötétedés után elviselhető a klíma, nincs 40 fok, csak 25 körül, zajlik az élet a főtéren, rengeteg ember eszik, iszik, szól a zene. Esti sör után, ezúttal helyiek társasága nélkül, alvás, holnap jön Khíva.
Szállásunk belső udvarán reggelizünk, igaz kicsit lassú a kiszolgálás, mert befutott egy busznyi francia turista, de nem halunk éhen. Délelőtti séta után kisbusszal irány Khíva, ami kb. 7 órás utazás a Kizil Kum sivatagon keresztül. Buharát elhagyva rendőrkordon, ahol csak intenek, menjünk tovább, majd kb. két óra utazás után rövid pihenő. Enyhén mocskos kinézetű étterem, autószerelő műhely, és egy vasbeton nyilvános WC, amit nem mindenki mert kipróbálni. Én inkább a közeli bokrokat használtam, közösen egy kisebb kecskenyájjal. Kisebb bokrokkal tarkított homoksivatagon keresztül utazunk, néha feltűnik egy jurta, az utat helyenként belepi a homok. Nincs csúcsforgalom, néha egy-egy személyautó előz meg, szemből pedig teherautók, egy orosz majd egy bolgár kamion, Khiva – Taskent, és Nukus – Buhara buszok. Sofőrünk elmondja, hogy a személyszállító buszok és a kisbuszok este, és éjszaka - vagyis sötétben - lakott területen kívül nem közlekedhetnek. A rendőr megállítja, elveszi a papírjait, majd reggel elengedi, így emberünk is Khívában alszik, a kisbuszban, majd reggel vissza Bukharába. Még egy rövid pihenő, ahol a magas partról végre megpillantjuk az Amu Darját, amint a sivatagban sárgásszürkén folyik nyugat felé, nagyon szélesen, és nagyon gyorsan (jóval szélesebben mint pl. a Duna Budapestnél). Nehéz elképzelni, hogy ez a víztömeg nem éri el az Aral tavat, pedig nem. A vasbeton terepszínű WC-t kihagyjuk, fotózás, majd indulás tovább. Átkelünk egy katonák őrizte hídon a folyó felett, amely után a táj egészen más képet mutat. Rizs, gyapot, és búzaföldek, gyümölcsösök, ameddig a szem ellát, egymást érik a falvak, erősödik a forgalom. Ide tényleg nem kevés víz kell.
Naplementekor érkezünk, szállásunk ismét nem rossz helyen van, bent az óváros, az Ichan Qala falain belül, amely az iszlám világ egyik legegységesebb építészeti együttese. Agyagból épült, kb. három kilométer hosszú városfalak közötti keskeny utcácskákban még az újabban épített lakóházak is úgy néznek ki, mintha száz éve itt lennének, a mecsetek, medreszék és a paloták pedig úgy állnak, ahogy építették őket.
Reggeli után, indulás, megvesszük az univerzális belépőt, amely az óváros majd mindegyik látnivalójába érvényes. Itt lépten-nyomon történelmi emlékeket látni, számtalan mecset, minaret, mauzóleum, palota, és vallási iskola, medresze idézi fel a város történelmét. Egy nap ide kevés. Nyugi van, nincsenek autók, csak a falakon kívül, de ott se sok, nincs tömeg, rohanás. Ebéd a piac mellett, egy kis kávézóban pár ezer légy társaságában, de a kaja finom, és a számla is korrekt. Mászkálunk a városban; szőnyegszövő, fafaragó műhelyek, szuvenírárusok, egy teve (pénzért lehet vele fényképezkedni), egy esküvő, majd természetesen itt is az elmaradhatatlan közös fotó helyiekkel. Az egyik boltban elhagyom a napszemüvegem, de szerencsére beszélgetés közben elmondtam az eladónak, hogy hol szálltunk meg, és mire a szállásra érek, vár a telefonos üzenet – elhagytam, de megvan a szemüveg. Este felmászunk a citadellába a nyugati kapunál - csodálatos a város a lenyugvó nap fényeiben, majd a városfalról nézzük, fotózzuk ahogy az utcán két asszony kenyeret süt hagyományos módon, egy kemence belső falára tapasztva a tésztát.
Hosszú út vár ránk, így korán reggel indulunk ismét kisbusszal, hogy pár órás utazás után először elérjük Nukust, Karakalpaksztán fővárosát, majd továbbutazva Mujnakot. Egy pontonhídon átkelünk az Amu Darján, amely itt már simán szürke, de még mindig nagyon gyors, és széles. Innen vége a zöldellő földeknek, megint jön a félsivatagos táj és a puszta. Nukusban helyi emberünk figyelmeztet, vigyünk elegendő kaját magunkkal, vagy most rendeljünk vacsorát, reggelit a szállásunkon, mert Mujnakban kajához jutni nem egyszerű. Ok, és igaza volt. UAZ terepjárókba ülünk, indulás. Útközben megnézünk egy temetőt, majd Kungradban megállunk bevásárolni a piacon. Itt is sikerünk van, egy nő szinte remegve az izgalomtól kéri, hogy készíthessen velünk egy közös fényképet a pár méterre lévő fotósnál. Persze, ok, nem gond. Veszünk gyümölcsöket, vizet, kaját ami kell, de vodkát csak pult alól sikerül szerezni. Gyerünk, sofőrjeink sürgetnek, hogy meg tudjuk nézni a Mujnaki városi múzeumot. Időben odaérünk, megnézzük. Nem tudom sírjak, vagy nevessek, annyira tragikus, lepusztult, szerencsétlen ez az egy kis teremben kiállított múzeum, amely mint egy tükör mutatja az Aral tó és a város tragédiáját. Mujnak valamikor az Aral tó legnagyobb halászkikötője volt, ma pedig kb. 150 km távolságra fekszik a tó partjától. Az egykor megélhetést nyújtó halászat megszűnt, a város a tóval együtt haldoklik. Megnézzük a helyi boltot. Tiszta és tágas, de áru, az szinte semmi. Ilyen „választékot”- víz, keksz, némi elszíneződött virsli, párizsi, cukorkák, gumicsizmák, kb. ennyi - valamikor a rendszerváltás előtti Szovjetunióban láttam utoljára. Veszünk még vizet, némi kekszet, majd pult alól hoznak gyümölcslevet a külföldieknek, és indulás a szállásra, de előbb még megnézzük a hajótemetőt. A város határában az egykori partról egészen a horizontig homoksivatag, helyenként fűcsomókkal, kisebb bokrokkal megszórva, az egykori part alatt pedig rozsdásodó hajóroncsok. A víz fokozatosan eltűnt, és az emberek sorsukra hagyták a hajókat, ahogy a tó eltűnt alóluk. Sétálunk a homokban a hajók között, felmászunk rájuk, fotózunk, találkozunk egy egykori halásszal aki lassan elissza az agyát, reménye semmi. Tragikus és abszurd az egész, de még abszurdabb, hogy látunk néhány épülő házat, pedig sofőrjeink szerint a tó feltámasztására irányuló kormányprogramok, befektetések ellenére itt nincs perspektíva, pedig az Amu Darja megint eléri a tavat egy csatornán keresztül. Persze az ide irányuló pénzek nagy részét lenyúlják. Ez az abszolút optimizmus – Mujnakban házat építeni.
Szállásunk egy helyi család házában, sok tágas szobával, kevés bútorral, de sebaj, alszunk a földön, matracokon. Fürdési lehetőség nincs, WC az udvar végében, tisztálkodás az udvaron, egy mosdókagyló feletti víztartályból. Készül a vacsora, az asztal roskadozik a harapnivalóktól, a főétel természetesen „plov”, jut vodka, és sör is. Egyik sofőrünk helyi, karakalpak, másikuk szülei Ukrajnából keveredtek ide.
Reggel korán indulunk, több száz kilométer vár ránk a pusztaságon keresztül. Az aszfaltnak a város határában vége, innen már csak földút, pontosabban keréknyomok. Elhaladunk egy gázkitermelő fúrótorony mellett, felhajtunk egy fennsíkra, és innen egyik oldalunkon a töklapos félsivatag a horizontig, a másik oldalon pedig a fennsík széle, a valamikori part. A meredeken leszakadó egykori parton túl holdbéli táj, minimális növényzet, sárgásbarna - fekete dombok, sziklák, fehér foltokkal a kicsapódó sótól, ameddig a szem ellát. Több órás utazás után a távolban mintha valami kéket látnánk, és igen, végre meglátjuk az Aral tavat. Közben az egyik UAZ elkezd akadozni, sofőrjeink próbálják megjavítani, de nem sikerül – az egyik henger nem megy. Sebaj, elmegy három hengerrel is, de a víztől vissza, a meredek leszakadáson felfelé nem, így sofőröstül kilencen beülünk a működő terepjáróba, és leereszkedünk a mostani parthoz. Kb. ötven méterre a víztől megállunk, tovább nem lehet - elsüllyed az autó, majd óvatosan gyalogolunk tovább, nehogy beszakadjon alattunk a laza talaj. A tóban a part menti sekély víz alján térdig süllyedünk a fekete iszapba, megharcolunk minden lépésért, majd a mélyebb részen végre sikerül úszni, ami kissé komikus látvány a töményen sós vízben. Lubickolás után visszamegyünk a dzsiphez, ahol Viktor kartonlapokat terített a földre, amelyekre állva palackokból le tudjuk mosni magunkról a sót, és a lábunkra tapadt fekete iszapot. Tisztálkodás után vissza a sérült autóhoz, megebédelünk két dinnyével, egyéb gyümölcsökkel, pár konzervvel, és indulás. Három hengerrel, sík terepen tényleg simán elmegy az UAZ. Órákon keresztül zötykölődünk, rázkódunk a pusztában, összefutunk egy másik terepjáróval, néha megállunk kinyújtózkodni, majd végre itt az aszfaltozott út. Mintha légpárnán haladnánk :). Sötétben érkezünk meg Nukusba.
Reggel kitaxizunk a reptérre, és az Uzbekistan Airways légcsavaros, nem túl gyors gépének köszönhetően pár óra múlva Taskentben vagyunk. Elmegyek az egyik busz állomásra szamarkandi fuvart vadászni, míg a többiek a reptéren várnak. A reptéri taxis segít buszt keríteni, alkudozni, végül az egyik kisbusz sofőrjével megállapodunk. Kézfogás után kirakja a buszban üldögélő, békésen várakozó pár utast. Nem baj, rögtön itt a következő, és úgyis csak akkor indul a busz, ha tele van, de akkor is, kissé meglepő ez a nyilvánvaló feketézés. Kb. ötórás utazás után ismét Szamarkandban vagyunk, ahonnan már csak 60 km. a határ, de már késő van, inkább itt alszunk és másnap megyünk Tádzsikisztánba.
Délelőtt pihenés, majd taxival a határhoz hajtunk, kipakolunk, és a beton úttorlaszok között odagyalogolunk a határra. A két ország nem nagyon kedveli egymást, vasúti vagy légi összeköttetés nincs, és kocsival se nagyon látogatják egymást. Senki sincs rajtunk kívül, így elég gyorsan átjutunk az üzbég oldalon, majd átbaktatunk a tádzsik oldalra, ahol az útra lerakott két konténerrel szemben egy kis patak partján, mosolygós kézfogással üdvözöl a padon üldögélő határőr. Kihozza a kitöltendő papírokat, segít intézni a formaságokat, majd beküld a főnökhöz. Itt is barátságos beszélgetés következik, melynek végén némi alkudozás után adakozom, hogy ne legyen semmi akadékoskodás. Nincs is gond, a parancsnok pl. felhívja a szállásunkat, hogy küldjenek értünk egy kisbuszt, ne kelljen a közelben várakozó taxikkal menni. Ok, befut az UAZ kisbusz, és kb. fél órás út után megérkezünk a Fan hegyek lábához, Penjikentbe. Egy közeli étteremben vacsora, majd bevásárlás a másnapi kiránduláshoz.
Reggel a már megismert, eléggé fapados UAZ- al indulás a Marguzor tavakhoz, a Fan hegyekbe. Egy hosszú völgyben a lefele haladó folyó útján a terep szintkülönbségei hét különböző nagyságú tavat alakítottak ki egymás fölött. Ezeket fogjuk megnézni. A város határában természetesen megállít a rendőr, majd elhaladunk egy aranybánya mellett, ahol az ellenőrző pontnál be kell mutatni az útleveleinket. Aprócska falvak mellett zötykölődünk egyre feljebb, majd a harmadik tó után gyalogolunk. Kopár sziklafalak, a meredek domboldalakban megművelt parcellák, vályog és téglaházak a falvakban, asszonyok mosnak a hegyi patakban, gyerekek szamárháton szállítják a tüzelőt. Velünk tart egy francia nő, aki szeretne az egyik faluban maradni pár napra, de a szálláslehetőségeket szemrevételezve meggondolja magát. Távolban hófödte ötezres hegycsúcsok, körülöttünk sziklák, szurtos gyerekek, és pár nagyszakállú, rosszarcú figura. Elérjük a hatodik tavat, melytől nem messze vár kisbuszunk. Itt van egy bolt – vályogviskó, a bejárat előtt egy boci végzi a dolgát, bent a homályban dinnyék, hagymák, és két nagyon sötét, nagyon szakadt ember. Víz nincs, csak gyanús üdítők, és konzervek. Veszek egy Buratinó nevű sárga szénsavas üdítőt, amely után néhányunk az eddiginél gyakrabban szaladgál a bokrok közé. Kezd csepegni az eső, már késő délután van, indulás vissza.
Másnap ismét UAZ – al indulunk, és a szokásos igazoltatás után a város határában egy másik völgyet, és egy hegyi tavat célzunk meg. Itt egy patak mellett vezet utunk, falvak nincsenek, csak helyenként a pásztorok tarkabarka sátrai. Elhaladunk egy bezárt hegymászó állomás mellett, majd egy pásztor útbaigazít, melyik tavat merre találjuk. Ezen az úton mennek a Cimtargát, a Fan hegyek legmagasabb csúcsát megcélzó hegymászók, de most csak tüzelőt szamarakon szállító pásztorokkal találkozunk. A kiszemelt tavat sajnos nem sikerül elérnünk, későn indultunk, de a hegyi patak kb. 6 fokos vizében ketten megmártózunk. Este pihenés, holnap hosszú út vár ránk Dusanbéba.
Reggel az UAZ kitakarítva, bepakolunk, indulás. A 270 km hosszú út állítólag 4-5 óra lesz. Kamu. Valamivel több mint 8 órát utaztunk. Normális kocsival bizonyára korrekt a 4 óra, de ez az UAZ kisbusz max. 50 km/ó sebességre képes. Még lejtőn is. Az út első fele nagyon rossz minőségű, itt max. 30 az átlagsebesség, és a rendőrök is megállítanak kb. kétóránként. Jó hogy építettek egy 6 km. hosszú alagutat, így nem kell felmászni 3 ezer méter fölé, miközben átkelünk a hegyeken. Az alagút félelmetes, töksötét, nincs burkolva, az út tele kátyúkkal, vízfolyással, összegyűlik a kipufogógáz. Délután megérkezünk Dusanbéba, szállás, majd sietünk enni. Találunk egy KFC jellegű gyorskajáldát, hamburgerekkel, rántott csirkével, pizzával. Végre. Kicsit meguntuk már a helyi kosztot, így megváltás ez a hely. Dusanbe tele van árnyas fasorokkal, parkokkal, amelyek barátságos hangulatot adnak, de mivel a szovjet időkben lett főváros, látnivaló nincs sok. A nemzeti múzeumban a régió történelme, egy mecset, az elnöki palota (kb. háromszor akkora mint a magyar parlament), egy mecset, kb. ennyi, amit megnézünk egy nap alatt. Sétálunk a városban, az Operával szemben megvacsorázunk (sima grillcsirke, nem kockáztatunk), rövid alvás, hajnalban indulás a reptérre, és irány Budapest.

Fotók:

http://picasaweb.google.com/palbodon/UzbegisztanTadzsikisztan#

http://www.eupolisz.hu/uzbegisztan_tadzsikisztan
Értékeld az élménybeszámolót!
7.8 (4 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
tobias - 2011.09.21. 13:08

Igen, fel lehet venni tadzsik, és üzbég vízumot is reptéren, de én abban vagyok biztos ami az útlevelemben van. Pláne amikor éjszaka érkezel, keresd meg az illetékest, nem tud róla stb, stb. Inkább szívok a követségen, mint a reptéren.

tobias - 2011.09.21. 13:08

Igen, fel lehet venni tadzsik, és üzbég vízumot is reptéren, de én abban vagyok biztos ami az útlevelemben van. Pláne amikor éjszaka érkezel, keresd meg az illetékest, nem tud róla stb, stb. Inkább szívok a követségen, mint a reptéren.

kotvacsi - 2011.08.26. 13:25

chaba! a tadzsik vizumot a repteren is felveheted 50 usd! 1 orat vesz igenybe.

chaba - 2011.03.29. 05:56

Szervusz Tobias!Nagyszeru helyeken jártatok.A Tadzsik vizumhoz kértek meghivolevelet?Referenciának elküldenéd a szállásaitok cimét, esetleg emiljét?Köszönöm, Csaba

jevgenyi - 2010.10.20. 11:03

Köszönöm a válaszod,további kellemes utazásokat kívánok neked.

tobias - 2010.10.20. 09:47

jevgenyi - 2010.10.19. 17:07

Gratulálok,nagyon jó beszámoló,nagy élmény lehetett ez a kiruccanás. Írnál bővebben arról,hogy intézted a vízumot? Köszönöm


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina