Kaukázus, Elbrusz

Oroszország

Ott-tartózkodás ideje: 2009. aug. 01.  - 2009. aug. 16. (15 nap)

0 hozzászólás I 3 334 látogató olvasta. Rögzítve: 2010. máj. 18. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar tobias Beszámolója

Cimkék: Elbrusz  Kaukázus  Oroszország 

Írta: Bodon Pál

A Kaukázus a világ egyik legszebb hegysége, Európa és Ázsia, Oroszország és Grúzia határán, a Fekete tengertől a Kaszpi tengerig. Hófehér hegycsúcsok, vadul hömpölygő gleccserfolyók, és számtalan, örökké mozgó gleccser birodalma. Ide indulunk, hogy elérjük az Elbrusz kettős csúcsa közül a nagyobbik, 5 642 m. magas nyugatit.
Csapatunk egy része vonattal indul Budapestről, hogy három nap utazás után érkezzen meg Minyeralnie Vodiba (magyarul – ásványvíz) városba. Többiek a gyorsabb repülős utat választják moszkvai átszállással. A vonatos utazás hosszú, fürdési lehetőség nincs, legnépszerűbb szórakozási lehetőség a vodkás és a sörösüvegek emelgetése, ismerkedés a helyiekkel, így érkezésig szépen összecsiszolódik a csapat. Éjjel háromra Min. Vodiba, a Kabard-Balkár köztársaság síkvidéki, kabardok lakta részre érkezünk. Itt már vár helyi emberünk, aki kisbusszal kb. négy óra alatt elvisz minket a köztársaságnak a Kaukázus hegyeivel borított részére. Útközben megállunk egy éjszakai piacon, pár dinnyét, és némi zöldséget venni. Lassan beérünk a hegyek közé ahol a balkárok élnek, akik a kabardoktól eltérően alapvetően állattartással foglalkoznak, és más nyelvet beszélnek, de az orosz természetesen mindenhol működik. A Bakszán völgy végében található Terszkol falu, ahol megszállunk. Balra a Cseget 3 404 m magas csúcsa, jobbra 3-4 ezer méter magas csúcsok, és elöl a völgy végében, Azau faluból indul az út az Elbrusz csúcsára. Este érkeznek csapatunk repülővel utazó tagjai, majd másnap indulunk vízumügyintézni egy közeli kisvárosba, ugyanis a vízumot még regisztrálni is kell. Oroszországban a papír, az a legfontosabb, elképesztő a bürokrácia, így sajna kihagyhatatlan ez a program (egy külföldi turistának nem elég az útlevél a vízummal, kell még három papír, vagy kötözködhet a rendőr), de emberünknek köszönhetően egy-két óra alatt lezajlik az ügyintézés. Amíg tart a papírtologatás, körülnézünk a szocreál épületekből álló kisvárosban, ahol a völgyet határoló fantasztikus hegygerincek, erdővel borított hegyoldalakon kívül gyakorlatilag semmi látnivaló. Egy hatalmas Lenin fej a parkban és egy wolfram bánya maradványai az egyik hegyoldalban, nagyjából ennyi. Megnézzük a piacot, bevásárolunk egy élelmiszerboltban. Választék mint bárhol Európában, jól feltankolunk. Megvan a papírmunka, indulás vissza, átöltözés, és irány a Cseget csúcsa. Szállásunktól gyalog negyedórányira startol ez a nem túl bonyolult túra, de amely tökéletes ahhoz, hogy elkezdjük szokni a magasságot. Székes felvonókkal megyünk kb. 3 000 m. magasra, majd sziklás, jól kitaposott ösvényen gyalogolunk tovább. Itt már jelentkezhet a fejfájás, de az alacsony légnyomást garantáltan mindenki megérzi. Nem ugrálunk olyan vidáman mint lent, egyre lassabb, megfontolt lépésekkel haladunk, amíg mindenki megtalálja tempóját, amellyel eléri a csúcsot. Jó az idő, tiszta az ég, az egyik oldalra nézve jól látható az Elbrusz kialudt vulkánjának kettős kúpja, az odavezető útvonalakkal együtt, a másik oldalon pedig gleccserek szabdalta meredek hegyoldalak, a gerincen húzódó grúz-orosz határral. Egyszer a Csegetről nem a mentünk vissza a kijelölt úton, hanem sziklákon bukdácsolva lementünk a völgybe, melynek a másik oldala a határ. Lent virágok borította füves patakparton lovak legelésztek, és a távolban két ember közeledett. Először pásztoroknak néztünk őket, de ahogy közeledtünk egymáshoz, kezdtünk gyanakodni, majd észleltük vállukon a kalasnyikovokat. Határőrök. Kiderült, hogy a völgy le van zárva, ami ki is van írva az ösvényre, csak mi ugye nem ott közlekedtünk. Szerencsére fogékonyak voltak a magyarázkodásra - és nem angolul kommunikáltam, hanem oroszul - így sikerült kibeszélnem magunkat a helyzetből. A 2008 ban lezajlott hatnapos orosz-grúz háború után még jobban odafigyelnek a határra, vannak völgyek, amiket teljesen lezártak. Akkor, 2008-ban is itt voltam, csak egy másik (azóta lezárt) határ menti völgyben, ahol akkor szaladgáltak a katonák, röpködtek fölöttünk a vadászgépek, de szerencsére csak ennyit éreztünk akkor a háborúból. Nem tartom valószínűnek, hogy lenne hadsereg, amelyik támadást indítana egy 3-4 ezer m. magas, 50 fokos jeges sziklafalak határolta pengeéles hegygerincen keresztül, de én nem vagyok katona, biztos tévedek, vagy más megfontolások is vannak. Mindegy, szigorúan a kijelölt útvonalon visszaereszkedünk a tisztásra, ahonnan a felvonó indul. Itt körben szállodák, árusok, éttermek kavalkádja, fogy a saslik, amit vagy helyi sörrel, vagy alkohollal turbózott energiaitallal öblítünk le, ki mit kedvel. Üdítő és bódító italokból (főleg az utóbbiakból) elképesztő a választék, hiszen Oroszországban vagyunk, igaz, a muzulmánok lakta balkárföldön, de mégis Oroszországban. Allah ide vagy oda, a helyi lakosság általában nem zavartatja magát, ha némi alkoholfogyasztásról van szó, de nem nyomják annyira, mint például Szibériában.
Másnap a Terszkolból induló dózerúton indulunk gyalog, a völgy Csegettel szembeni oldalán 3 200 m. magasan található Terszkol csillagvizsgálóhoz. A falunak ebben a részében korhadt kinézetű, szürke deszkákból összetákolt házak, istállók. Tehenek és birkák indulnak a legelőkre. Idős férfiak, asszonyok dolgoznak a házakon, kertekben. A fákat lassan magunk mögött hagyjuk, majd ritkás fű, kisebb-nagyobb kövek, sziklák között haladunk fölfelé. A csillagvizsgálóhoz az út le van zárva, de egy ösvényen tovább tudunk menni mellette, amíg ismét megpillantjuk utunk hóborította célját. Fényképezzük az alattunk elterülő gleccsert, csoki, pihenés, és indulás vissza. Szállásunk mellet több kisebb-nagyobb étterem között választhatunk, rövid pihenés, és vacsora után sétára indulunk a völgyben. Egy szikár pasas, kerekeken guruló rövid síléceken, botokkal lökve magát elszáguld mellettünk, emelkedőnek fölfelé. Egy kissrác szőrén ülve meg a lovát elnyargal a házak közé. Az egyik boltban lehet biciklit, sílécet, hódeszkát bérelni. Találunk két ágyút (talán légvédelmi ütegek), lehet mozgatni a csövüket jobbra-balra, föl-le, jó játék férfiaknak:). Lehet, hogy vészhelyzet esetén be lehet üzemelni, élesíteni, fene tudja. Közel a határ, jószomszédi viszonyról nem beszélhetünk, és a Kaukázusban mindig is sűrűn váltották egymást a békés és a feszült időszakok. Szocsi, a 2014-es téli olimpia helyszíne pár száz kilométerre található innen, télen rengeteg turista jön síelni a Csegetre, Elbruszra, a kiépített felvonóknak, szállásoknak köszönhetően, így az orosz hatóságok fokozottan figyelnek a régióra.
Reggel indulás, most már az Elbrusz nyugati csúcsa a cél. Először besétálok a szállásunktól pár száz méternyire lévő katasztrófavédelmisekhez. Ez a rendkívüli helyzetek minisztériumának egysége, ők foglalkoznak többek között hegyi mentéssel is. Megadom a nevem, a mobilom számát, hányan vagyunk, honnan, az útvonaltervet, és mikor fogunk lejönni. Ha nem jelentkezem be a megbeszélt időben, akkor indulnak, és keresnek. Jön a kisbusz, teljes cuccal a pár kilométernyire fekvő Azau faluba indulunk. Innen startol a felvonó, fel a Mir állomásig. Ugyanaz a neve mint annak, amelyik az űrben volt, de a hasonlóság ennyi. Nagy kőépület, kávézóval, fémhulladék hegyekkel, és pottyantós, összerondított vécével a hegyoldalban. Itt van a két felvonó fogadóállomása, és innen lehet tovább indulni egy székes felvonóval a Bochki (hordók) állomásig.
Azauban szállodák, fogadók sorakoznak, a felvonók induló állomásánál szuvenírárusok, saslikosok nyüzsögnek. Az egyik felvonó már pár évtizede üzemel, hatalmas, kb. 15 fős ütött-kopott, nyikorgó kabinok viszik fel az utasokat. A másik felvonó építését nemrég fejezték be, ezüstszínű, modern, négyszemélyes kabinok szállítanak, mint bárhol az Alpokban. Megvesszük az Elbrusz Nemzeti Park belépőt, majd a kabinból nézzük a távolodó Bakszán völgyet, a hófödte csúcsokat, és alattunk a télen sípálya, most dózerúton felfelé cammogó Kamaz teherautót. A Mirnél helyenként már láthatunk hófoltokat, de az egybefüggő hótakaró csak feljebb kezdődik. A székes felvonónál hatalmas a sor, ezért van aki gyalog indul tovább, a kb. félórányira fekvő hordókig. Aki a felvonót választja, úgy negyedórás sorbanállás után ölébe kapja húszkilós hátizsákját, és pár perc utazás után találkozik a gyaloglást választókkal. Itt hatszemélyesre méretezett, kissé szakadt és piszkos, nemzetiszínűre festett olajoshordó alakú fémhengerekben lehet megszállni, de konténereket is telepítettek. Telefonon foglaltam le az egyiket, megvan, nem adták ki másnak, így le tudjuk pakolni a cuccunkat. Ha nem foglalom le nincs hely, nyüzsögnek az emberek, oroszok, külföldiek, mindenki a csúcsra készül. Itt, 3 600 m. magasan, már lassul a mozgásunk. Ha a megszokott, tengerszinti, tempóban indulok, érzem, nem megy, kifulladok, vissza kell venni a sebességből. Könnyű cuccal indulunk a Prijut 11 (Menedék 11) menedékházhoz, hogy estére visszaérjünk. Parkoló ratrakok között indulunk, és a nem túl meredek emelkedőn lassan lépegetünk felfelé, az itt már egybefüggő hótakarón. Széles, fokozatosan emelkedő a terep, jól kitaposott nyomokkal, letűzött karókkal, föl-alá mászkáló ratrakokkal, emberekkel, így eltévedni nem lehet. Előttünk az Elbrusz kettős csúcsa uralja a látványt, betölti szinte az egész eget, mögöttünk négyezres csúcsok lánca és az orosz-grúz határ. Célunk, úgy tűnik szinte karnyújtásnyira van, de ez a benyomás csalóka. Még hosszú utat kell megtennünk a csúcsfotóhoz. Az idő felhős, néha kisüt a nap, szélcsend, szinte ideális. A dózerút még itt is folytatódik, építik a székes felvonót a síelőknek, és még egy gigantikus méretű buldózer is leparkolt a vashulladék között. Felérünk 4 000 m. magasra a Prijut 11 kőépületéhez. Hatalmas menedékház, amely valamikor régen porig égett, csak a kőből épült váza maradt meg. Lassacskán újjáépítették, de elég szakadt benyomást kelt. Körülötte a sziklákon konténerek, sátrak, és egy tábla, amely a majdan újjáépített, modern Prijut fantáziarajzát mutatja. A csapatból van aki felhozza az összes holmiját, és itt marad két éjszakára. Itt is működött a telefonos foglalás. A többiek körülnéznek, pihennek és visszaindulnak a hordókhoz, ahol egy éjszakát töltenek. Lefele menet találkozunk egy pofával, aki szétszerelt biciklijét a hátára szíjazva bandukol fölfelé, egyéb cuccot pedig a barátnője cipeli. Prijutban akarnak letáborozni, majd a pasi felcipeli a bringát ameddig csak lehet (de min. a nyeregig – kb. 5 000 m.), és legurul a völgybe. Sok sikert. Addig jó, amíg vannak ilyen furcsa fazonok :).
Lent a hordóknál, a közvetlen környezetünk látványa lehangoló. Rozsdásodó fémhulladék kupacok, romos bódék, drótok, szürkeség, és egy füstbe burkolózó ütött-kopott Kraz teherautó pöfög felfelé. Olyan az egész, mintha egy Mad Max film sokadik részébe csöppennénk (Tarr Béla rendezésében:)). Mindez az Elbrusz kettős csúcsának, és a havas hegycsúcsok horizonton túl húzódó látványával együtt bizarr, feledhetetlen kombináció.
Reggel hátizsák a vállra, indulás. Az idő most felhős, szeles, esik a hó. Páran összefognak és ratrakot bérelnek, amely felviszi a nagy zsákjaikat. A többiek zsákokkal a hátukon lassan cammognak fölfelé. Fölvesszük azt a lassú tempót amellyel folyamatosan tudunk haladni, és nem kell pár lépésenként megállni. Követjük a hóval félig betakart nyomokat, és a karókat. Lassan felérünk a menedékházhoz, és elfoglaljuk szállásunkat. Nagy közös helyiség asztalokkal, kis gázfőzőkkel, és egy nagy tűzhellyel, rajta hatalmas alumínium fazék hóolvasztáshoz. Beosztjuk, hogy ki, mikor fog kimenni hóért. A szobákban faltól-falig összesen nyolc fekhely két szinten, ennyi, az ajtóig kb. 1 m. széles hely, ahol zsákok már alig férnek el. Mindegy, meleg van, nincs szél. Főzünk, eszünk. WC kint a ház mögött, két deszkabódé, hulladékfából összeácsolva, kilógatva a szakadék fölé, természetesen pottyantós. Alulról befúj a szél, a bódéban összegyűlik a hó, jegesedik a deszkapadló. Itt meg kell harcolni még az ürítésért is. Letolt gatyával egy luk fölött, amelyen besüvít a jeges szél, igazi edzettségi fokmérő. Az odavezető ösvény is jeges. Először hágóvasban megyek ki, de kiderül, eltúloztam, simán ki lehet jutni bakancsban is. Ebéd után kimegyünk kicsit a szabadba, mászkálunk a hóban, elindulunk fölfelé, de hamar visszafordulunk, a rossz látási viszonyok, szakadó hó, és a szél miatt. Kihasználjuk a tartaléknapot, és inkább másnap megyünk fel a Pasztuhov sziklákig 4 700 m. magasra. Másnap az időjárás marad, de nekiindulunk. A nagy zsákok maradnak, könnyű cuccal haladunk a szakadó hóban. Fölvesszük lassú, egyenletes ritmusunkat, cammogunk fölfelé, a látótávolság pár méter, nyomok betemetve, követjük a leszúrt botokat. Tudjuk, hogy egyenesen fölfelé kell menni, nincs kanyar, és a sűrű hóesésben jobbra tőlünk néha felsejlik egy, a hóból kibukkanó sziklás taréj. A botok és a jobbra lévő sziklák megadják az irányt, nem tévedhetünk el. Néha megállunk, kifújjuk magunkat, iszunk, majd indulás tovább. Elhagyjuk a jobb oldali sziklákat, az emelkedő először laposodik, majd megint kezd egyre meredekebbé válni. Ez jó, közeledünk a Pasztuhov sziklákhoz, már nincs sok, és meg fogjuk látni célunkat. A szél a havat vízszintesen söpri a talaj fölött, olyan mint anno Delta magazin belépőjében. Gyönyörű, leírhatatlan látvány. Végül nem megyünk el a sziklákig, visszafordulunk, és a délutánt feltöltődéssel töltjük. Reméljük másnapra javul az idő, és fel tudunk menni a sziklákig, ahol a csapat egy része sátrat fog állítani, hogy a Pasztuhovtól indítsa a csúcsmászást, míg a többiek vissza fognak ereszkedni a Prijutba és onnan indulnak a csúcsra.
Szomszédaink a menedékházban egy kb. negyven fős csapat, akik isteni sugallatot követve jöttek a hegyek közé. Erősen vallásos emberek, mindenféle felekezetből, imádkozni szeretnének a két csúcs közötti nyeregben, valamint a két csúcson, hogy imájuk által valami pozitív változást idézzenek elő a világban. Van köztük egy kissé elhízott féllábú hölgy. Ratrak hozta föl mankóstul, de akkor is, le a kalappal. Reggeli után prédikációval indítanak, majd imádkoznak. Egy nő kint a havas szélben mormogja fohászait. Igaz nem süt a nap, de körben a fehérség erősen bántja a szemet, kell a védelem. Mondom a révülten zsolozsmázó hölgynek, vegyen fel napszemüveget, mert megvakulhat. Halleluja, szól a válasz. Ok, ahogy gondolod. Szervezik, hogy ki melyik csúcsra menjen. Ratrakokkal akarnak menni kb. 4 800 m.-ig, és onnan gyalog. Ránézésre nem sok esélyt adok nekik, és mint kiderül, a felfogadott hegyi vezetők ugyanígy gondolják. Pár napja kísérgetik a csapatot, és egyenesen megmondják, hogy ezzel a kondival, felkészültséggel, max a nyeregig fognak feljutni. És az se biztos, és nem mindenki. Természetesen heves tiltakozás a válasz. Majd kiderül.
Másnap valamivel jobb az idő, reménykedünk, hogy most már javulni fog és nem kavarhat bele a csúcsmászásunkba. A sziklánál sátrazósok felkapják nagy zsákjaikat, többiek a kicsiket, indulás. Most is van szél, de gyengébb mint tegnap, hó is alig esik, a köd néha felszáll, jól látni célunkat, a Pasztuhov sziklákat. Lassan, de biztosan felérünk. Itt már erős a szél, nem egyszerű a sátorállítás. Előbb helyet kell találni, vagy ha nincs (mert a kialakított helyek foglaltak), akkor jégcsákány a kézbe, és kezdődhet a sátorplacc vésés, ásás. Csapkodás, pihenés, csapkodás, pihenés, majd végre fel lehet állítani a menedéket. Túrabotokkal, jégcsákánnyal, kövekkel rögzítjük az erős szélben, majd aki a Prijutban alszik, elindul visszafelé.
A menedékháznál megint fura fazonok. Két lány bikiniben, és egy félmeztelen srác fényképezi egymást a hóban. Szélcsend van, nincs hideg, így feljöttek ratrakkal, hogy ökörködjenek, és fotózkodjanak. Természetesen beállok közéjük, dzsekiben, bakancsban, hágóvasban, jégcsákánnyal, kontrasztnak, egy emlékkép erejéig.
Eltesszük magunkat éjszakára, ébresztő felhúzva éjfélre. Ébredés, gyors reggeli, felöltözünk, és ki a hóba. Nincs sok kedvem, de menni kell. Hágóvas felcsatol, fejlámpa bekapcs, indulás. Tiszta az éjszaka, szél alig fúj, néha még a holdat is látni. Meg megállva haladunk. Mellettünk egyszer-egyszer ratrak brummog fel, vagy le, hatalmas fényszórókkal megvilágítva a hegyoldalt. Elérjük a sátrazós csapatot. Itt már erősen fúj a szél. Indulás fel a nyeregbe. A szél befújja a nyomokat, de tudjuk, hogy egyenesen fölfelé kell menni, és nem egyedül megyünk. Alattunk, fölöttünk fejlámpák füzére mutatja az utat. Lassan, mire majdnem elérjük a nyerget, feljön a nap. A szél csak erősödik, esik a hó, fejlámpa kikapcsol. Nyomok alig kivehetőek, de a leszúrt botok mutatják az irányt. Lassan ráfordulunk a nyeregre, ahol majdnem vízszintes terepen haladunk. Beérünk a két csúcs közé, majd ráfordulunk a nyugatira felvezető útra. Meredeken felszökik az ösvény, a szél egyre erősebb, 80 és 100 km/ó között lehet. Bele kell feküdni a szélbe. Ha beérek valaki mögé, és így elfogja előlem a szelet, majdnem orra esek. A ruhán, a hátizsákon vékony jégkéreg képződik. A tempó egyre lassabb, egyre gyakrabban állok meg pihenni, termoszt – én hülye - nem hoztam, a teám lassan megfagy, de tudom, már nincs sok, gyerünk tovább. Már a leszúrt útjelző botokat sem mindig látni, amikor kiérek egy lapos szakaszra. Megkönnyebbülten feszülök neki a szélnek, tudom, mindjárt ott vagyok, innen már csak vízszintesen kell menni egy keveset, és ott a csúcs egy kb. 2-3 méteres bucka tetején. Felkapaszkodom, pár ember fótózza egymást a csúcson, leülök, kibontom csúcs csokimat, pihenek. Jó időben ellátni a Fekete tengerig, de most max 1-2 métert. Alpokban keresztek vannak a csúcsokon, itt a legvadabb az egy sakktábbla, és egy kb. 12 kilós szép, sárga kettlebell (egykezes, gömb alakú súlyzó). Ki az, aki képes volt ide felcipelni?? Indulás lefelé, csak óvatosan, ilyenkor történik a hegymászóbalesetek többsége. Sikerül is lekolbászolnom a kijelölt útról, de szerencsére gyorsan visszatalálok, mielőtt neadjisten egy hasadékba botlanék. Gyorsan leérek a nyeregbe, ahonnan már tisztul az idő, igaz szeles, de a Pasztuhovtól már tisztán látni a Prijutot, sőt néha a Mir is kivillan a felhők közül. Prijutban összeszedjük az otthagyott cuccokat, és nyomás, hogy elérjük az utolsó felvonót. A menedékház felügyelője (házmestere) búcsuzóul ad nekem egy görögdinnyét!!!! Kb. 10 kiló. Mit csináljak vele? Vidd le, megeszitek a haverokkal. Öregem, így is van vagy 20 kiló a hátamon, még egy dinnyét is cipeljek? Vigyed csak, finom, most meg már úgyis lefelé mész. Fogom a dinnyét, kiviszem, lerakom a hóba az ajtó elé, és megyek. Finom hideg lesz, mire megeszik. Innen már nincs gond, mindenki simán leér a faluba, majd vissza a szállásra. Este ordenáré mocskos berúgás az egyik étteremben, van aki még a zsákját se viszi fel a szállásra, át se öltözik, rögtön nekiesik a piának. Másnap regenerálódunk, elmegyünk a Cseget felvonóhoz, eszünk, iszunk, iszunk, intézek egy szaunát, eltámolygunk a gőzbe, pihenünk. Vonatosoknak következő nap indulás haza, repülősök még egy napot maradnak.
Reggel búcsúzás, még egyszer megnézzük az Elbruszt, Csegetet, és kisbusszal megyünk Min. Vodiba a pályaudvarra. Indulásig bóklászunk a piacon, szuvenírekre költjük maradék pénzünket.
Utazás enyhe mámorban, és három nap múlva végre érkezés Budapestre a Nyugatiba.

Sajnos volt akinek ezúttal nem volt ennyire sima a hazajutás:
Vonatunk éjfél után 30 perccel befut az orosz – ukrán határra. Jönnek a határőrök. Gond van. Jeti, barátom, kollégám, vízuma éjfélkor, vagyis 30 perccel ezelőtt lejárt!!!! Leszállás. Persze megyek vele én is, mivel oroszul nem beszél. Többieknek a papírjaik rendben, odadom nekik a vonatjegyeket, érzem, nem lesz könnyű menet ezt a vízum ügyet elintézni. Kérdezem a főnököt, nem lehetne elintézni itt helyben akár hivatalosan, akár szürkén, vagy feketén. Büntetés ok, kifizetjük, aztán menjünk. Nem, a vízumot meg kell hosszabítani, büntit kifizetni és akkor lehet elhagyni az országot. Ok, intézzük el itt a határon. Nem lehet. És hol lehet ezt elintézni? Rosztovban, ami 3 óra vonattal vissza. Rosztovban hol? OVIR. Az hol van? Cím vagy telefonszám? Nem tudom. Anyád. Sehogy sem megy a rábeszélés, Jetitől ujj, és tenyérlenyomatot vesznek, mintha bűnözőt fogtak volna. Megírják a protokollt, mehetünk. Vonat Rosztovba 4 óra múlva indul. Megveszem a jegyeket, megisszuk a dobozos gintonicokjainkat, cigi, majd alvás a váróban. Hajnalban visszavonatozunk Rosztovba. Megérkezünk, leülünk reggelizni, közben hívok egy havert, aki itt élt valamikor, ő megadja egy helyi hölgy számát. Felhívom, utánanéz hova kell mennünk. Reggeli után visszahívom, kapok címet. Megyünk, leadjuk a nagy zsákokat a pályaudvari csomagmegőrzőbe. Kifele menet megkérdezek egy rendőrt, hogy jutunk el az OVIR-ba, a megadott címre. Erre elkéri az útleveleinket, majd menjünk vele a páyaudvari őrszobára!!!! Kérdezem mi a gond? Te részeg vagy, és mint orosz állampolgár tudnod kell, hogy Oroszországban a hmmm, izé, nnna, a negyvenes, nem a másik, izé, törvény szerint közterületen tilos részegnek lenni!!! Mi van??? Na, itt megijedtem. Bevisznek, jól elvernek, elveszik mindenem, aztán meg részeg voltál, gondoltam. Csöndben maradok, nézzük meg mi lesz. Bemegyünk az ügyeletes tiszthez, aki elveszi a papírjainkat és kéri, hogy ha nincs kifogásunk !!!, akkor pakoljuk ki a cuccunkat, és a zsebeinket, ő meg felveszi jegyzőkönyvbe mi van nálunk. Ok, ez megoldható. Közben sasolunk, nehogy valami nem oda való belekerüljön a cuccunk közé. Mindent felírnak, pénzt, mobilokat, fényképezőgépet, zoknit, mindent. Utána kéri, hogy írjuk alá a jegyzőkönyvet, miszerint ez volt nálunk, visszakaptunk mindent és elengedtek. Kérdem, ennyi az egész? Igen. Jó. Aláírjuk, megyünk. Mi volt ez, a tököm tudja. Fogunk egy taxit, elmegyünk a megadott címre, ahol tényleg lehet vízumhosszabbítást ügyintézni. Itt nem értik, mi történt azon a határállomáson ahonnan visszaküldtek minket. Mi vagyunk a harmadik csapat akit visszairányitanak, tíz-húsz perces vízumlejárat miatt. Azt mondják, hogy a határon be lehet fizetni a büntetést, és a határőrök jogosultak arra, hogy meghosszabbítsák a vízumot. Anyád. Na mindegy, most már itt vagyunk. Egy határozott nő felírja mit kell csinálnuk. Bünti a bankban befizet, vonatjegy megvesz, fénykép, űrlap kitölt, elmondja mit, hol tudunk intézni. Sikerül ebédidő végére mindezt elintézni, leadjuk a papírokat, és várunk. Mászkálunk a városban, idegeskedünk. Munkaidő végére megyünk a hivatalba, megint várunk. Egyre idegesebbek vagyunk, de végül megvan a vízum, Jeti aláírja, nyomás a pályaudvarra a csomagokért. Felvesszük a zsákokat, és taxit fogunk, hogy eljussunk egy másik pályaudvarra, ahonnan vonatunk indulni fog. Félórás autózás után megérkezünk, van még egy óránk, egy padra ülünk várakozni. Jeti elmegy WC-re. Nem hiszem el, két rendőrrel jön vissza. Hol a meghívólevél, és lejárt a vízumregisztráció. Persze, hogy lejárt hiszen nem engedtek ki az országból. A törvény az törvény. Dögölj meg. A lényeg pénz kell nekik. Adom a hülyét, elfogyott a pénzünk, itt szívatnak a hatóságok, minden a kollégáid zsebébe ment. Menjünk be egy bódéba, mutassuk mi van a zsebünkben. Persze, hogy ott van ötven eur. Át akartál verni mi, hogy a fenébe, hülyének nézel minket. Némi ordibálás után megkapják az ötvenest és elkísérnek a vonathoz. Végre fent vagyunk a vagonban, és pár óra múlva megint a határon, percre pontosan 24 óra elteltével. Most minden gond nélkül átjutunk, isszuk a dobozos koktélokat, lazulunk. Nem enyhe mámorban utazunk, és két nap múlva végre leszállhatunk Budapesten a Nyugatiban.

fotók:
http://www.eupolisz.hu/keptar/id/61/state/form/
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!
Magyar  Română  Slovenčina