Mianmar (volt Burma)

Mianmar

Ott-tartózkodás ideje: 2010. jan. 25.  - 2010. feb. 15. (21 nap)

0 hozzászólás I 6 074 látogató olvasta. Rögzítve: 2011. márc. 11. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar tobias Beszámolója

Cimkék: Bagan  Bangkok  Burma  Mandalay 

Írta: Bodon Pál

Mianmar (régebben Burma) lassan 50 éve a diktátorok, hadurak, drogbárók és gerillák földje. Sokan kihagyják ezt az elszigetelt országot, pedig érdemes rá időt szánni. Azokban a régiókban ahová beengedik a turistákat , mint a diktatúrák többségében, a közbiztonsággal minden rendben, az utazók épségét nem fenyegeti veszély. Ugyanakkor az utazás nem egyszerű és sok kényelmetlenséggel jár, de az emberek kedvessége, a látnivalók sokasága kárpótol a nehézségekért. Az ország mintha kivonta volna magát a 20. századból, a globalizáció ide még nem jutott el.

Egyre több Délkelet Ázsiai országból lehet eljutni Mianmarba, de a legegyszerűbb Bangkokból. Itt a vízumot is simán el lehet intézni, majd repülővel egy óra alatt Yangonban vagyunk. Érkezés egy nem nagy, de modern, csupa üveg-acél repülőtérre, ahol nem kérdezősködnek se az útlevelesek, se a vámosok, így gyorsan bejutunk az országba.
Az Óvárosban egy utazási irodában intézzük a belföldi repjegyek vásárlását és a pénzváltást. Mianmari valutához - kyat (ejtsd dzset) - úgy juthatunk, ha dollárjainkat feketén beváltjuk az utcán, utazási irodában, szálláshelyen. Ez nem mindig egyszerű, mivel nem mindegy, milyen bankjegyeket szeretnénk váltani. Megnézik, hogy mennyire ép (csak a tökéletes példányokat fogadják el), mi a szériaszáma, és az évjárata. Ha minden stimmel, ok. Bankautomata sincs az országban, így csak a magával vitt készpénzre számíthat az ember.
Elbúcsúzunk utazási irodás emberünktől, aki búcsúzóul még figyelmeztet, hogy vigyázzunk a hindukkal és a muszlimokkal, de a mianmariaktól nem kell tartani. Na igen, minden országnak megvannak a maga feketéi.
Továbbrepülés előtt rövid séta az emberektől, autóktól, árusoktól nyüzsgő utcákon, igazi ázsiai atmoszférában: zaj, zsúfoltság, lengedező ruhák, telefon- és villanydrótok kibogozhatatlan kötegei, a falak penészednek a forró, nedves klímán. Mindenki ad-vesz mindent: Bruce Lee, és Jézus posztert, longyit, ruhákat, tankönyveket, burmai pénzérméket, sült-főtt és nyers ételeket. McDonalds jellegű gyorsétterem, vagy élelmiszerbolt nincs. Nemcsak a nők, de a férfiak nagy része is tradicionális ruhában jár, longyiban, mely egy egyszerű szabású szoknya, olyasmi mint a szarong burmai megfelelője. Nagy melegben biztosan szellősebb, mint a nadrág. Turistát nem látni, a járókelők megnéznek, mindenki barátságosan vigyorog. A helyiek az utcai kajáldákban kb. harminc centi magas, óvódásokra méretezett, műanyag sámlikon üldögélnek, teáznak.
Yangon 1885 óta volt főváros, amikor a britek akkori nevén Rangont tették meg az ország székhelyévé, miután véget vetettek a mandalayi királyság uralmának. Azóta újabb fővárosa van Mianmarnak - a katonai vezetés 2005-ben Naypyidaw-ot tette meg a legújabb fővárosnak, amely kb. háromszáz km-re északra Yangon-tól.
A járművek nagy többsége lepukkadt jobb kormányos, annak ellenére, hogy az ország 1970-ben áttért a jobb oldali közlekedésre. Az importált, eredetileg belföldi japán gépek olcsóbbak, így azokat hajtják végkimerülésig. Egy buszállomáson láttam, ahogy hat ember egy emelő, két bambuszrúd, egy felni és három lécdarab segítségével kivette egy busz (nem kicsi, kb. 50 fős) motorját, és az utcán generálozta.
Helyenként "police" feliratú, rácsos kisbuszból vidáman mosolygó gyerekek integetnek. Talán iskolabusz??? Motorok, robogók nincsenek, azokat kitiltották Yangonból.
Az egyik belföldi légitársaság gépével egy órás repülés Shan tartományba, Heho -ba, majd onnan taxizunk az Inle tó melletti Nyaungshwe városkába. A repülő korrekt, jól karbantartottnak néz ki, szendvicset is kapunk:). Leszállás után a reptéren egy fehér köpenyes, maszkos nő belevilágít a fülükbe, majd továbbenged.??????? A reptér előtt várnak a taxik, szívesen elvisznek, de alkudozás nincs. Működik a szakszervezet, van egy főnök, aki tárgyal az utassal, kiosztja a munkát, beszedi a pénzt. Egy óra utazás után érkezünk meg a város határába, ahol felírják az adatainkat és kifizetjük a turistákra kivetett belépőt.
Nyaungshweban gyorsan találunk szállást, itt sem nyüzsögnek a külföldiek. Másnap csónakot bérelünk - látványos kb. 10 m. hosszú keskeny járgányok közlekednek a vízen, mindegyik ugyanolyan éktelenül büdös kínai dízelmotorral - és felderítjük a tavat.
A tavon élnek az inthák, akik a vízre szorultak, mivel érkezésükkor a partot már elfoglalták a shanok. Halásznak, paradicsomot termesztenek, és lábbal eveznek. Állnak a csónak végében, hónuk alá szorítják az evező szárát, lábbal pedig húzzák, közben kezükkel kezelik a hálót. Megállunk egy szövődében, ahol lótuszvirág szárából és a tartományban tenyésztett selyemhernyó gubójából nyert fonálból szőnek sálakat, ingeket, egyéb ruhadarabokat. Gyönyörű darabok, baromi olcsón, és még dollárt is elfogadnak.
Következő megálló egy szivargyár ahol a nevezetes cheroot-ot, a burmai szivart készítik. Öt-hat kislány tölti valamilyen fa levelébe a keveréket. Sajnos közös nyelv hiánya miatt csak annyit sikerült kideríteni, hogy a töltelék nem csak dohány, hanem különböző szárított növények keveréke, a filter pedig összecsavart újságpapír.
A padaungok eredetileg nem a tó mellett élnek, de turistalátványosságként a parton is van néhány "zsiráfnyakú" nő. Két mosolygós öregasszony szövöget, két kamaszforma kislány nézelődik, nyakukon, kezükön, lábukon rézkarikákkal (valójában nem karikák, hanem spirálisan fölhelyezett ujjnyi vastag rézhuzalok). Először feltesznek hét karikát, majd pár év múlva megint hetet, és végül ötöt. Egyikük levette az ötös szettet, baromi nehéz. Állítólag ha levennék a rézgyűrűket, elsorvadt nyakizmaik nem bírnák fejük súlyát, és kitörne a nyakuk. Azt mondják, ez nem igaz, néha leveszik, semmi gond, de a hagyomány miatt hordják.
Ebédszünet, ahol az étteremben akkora adagot kapunk, hogy nem bírjuk megenni. Három pincér szolgál ki kettőnket, de még így is vannak gondok. Nem azt hozzák ki, amit kérünk, vagy elfelejtik, de zavarukban annyira kedvesen mosolyognak, hogy nem lehet rájuk haragudni.
Jön az ugrómacskák kolostora, ahol unatkozó szerzetesek hurokugrásra idomították macskáikat, és hollywoodi sztárokról nevezték el őket. A macskák valóban ugrálnak, közben egy nő áthúz rajtuk egy hurkot, három szerzetes meg nézi a mutatványt. Az, hogy celebekről kaptak nevet, szerintem kamu. Amikor megkérdezem erről az egyik szerzetest, először csak néz, majd lassan leesik neki a tantusz, és vigyorogva bólogatott, hogy persze, Madonna, Michael Jackson meg Ricky Martin.
Visszafele megállunk egy piacnál, amely mellet óriás kockajátékot játszanak. Nagy fűzfa alatt hangoskodik a közönség. Három, kb. negyven centis dobókockát ejtenek egy hatalmas bőröndbe, és vagy harmincan fogadnak; nyúl lesz-e, hal, vagy teknősbéka?
Este a falubeli kolostorban órákig mondják hangszórókon át a szent szövegeket – a monoton kántálás jó altató. Reggelizés közben a teraszról nézzük a szerzeteseket, amint kis csoportokban vonulnak végig az utcákon alamizsnát gyűjtve. Házigazdánk is otthagy minket, hogy kiossza az előre kikészített rizst. Reggel hideg van, jól jön a pulcsi és a vékony dzseki, de a szerzetesek mezítláb mennek az utcákon. Baromira fázhatnak, de alamizsnagyűjtéskor mindig mezítláb vannak. A helyiek amúgy is max. egy flip flop papucsot húznak a lábukra, cipőt ritkán látni. Az egyik tuk-tuk sofőr öltözéke - sapka, pufi dzseki, longyi, és flip flop papucs mezítláb.
Másnap indulás Kalawba, kb. 50 km. távolságra, két részletben. Először a főútig egy tuk-tuk szerű járművel, enyhén merev mozgású sofőrrel. Lehet a bételtől? Itt a férfilakosságnak ránézésre kb. 90 % rendszeresen bételt rág. A levelet megkenik meszes oldattal (jobban kioldódjanak az alkaloidák), beletekerik a diót és rágják. Állítólag jó érzés, kipróbáltam, de nálam semmi eufória, vagy kellemes bódultság, csak szar az íze, és hatalmasakat lehet tőle köpni. A helyiek nem így gondolják, rágják, és hatalmasakat köpködnek (mindenfelé hatalmas barnásvörös foltok), a foguk pedig sötétvörösre színeződik, ami kissé horrorisztikus mosolyt eredményez.
Főúton jön a pick-up, platós terepjáró tetővel, ahol az ülésekre akrobatikus mozdulatokkal lehet bemászni. Ahol ketten alig férünk el, négy helyi üldögél. Természetesen a tetőre is jut utasokból, így kb. 20 ember utazik ott, ahol első ránézésre max. tízen férnénk el. Zötykölődünk a kátyús utakon, utasok fel és le, a tetőről szállnak a bétel köpetek. Rövid megálló, kihajtogatjuk magunkat az útra, meghúzzuk a tüzes vizet, cigi - a helyiek vigyorognak. Pár óra alatt megérkezünk Kalaw-ba, amely egy poros kisváros a hegyek között sztúpákkal, kolostorokkal, mecsettel és hindu templommal. Látunk szikheket, nepáliakat, hindukat, akik felmenői még a brit uralom idején kerültek ide. Az áramszolgáltatás akadozik, kisebb - nagyobb generátorokkal hidalják át a szüneteket. A városokban ahol jártunk közvilágítás általában nincs (Yangonban pár utcában akad), és a komolyabb szállodák, nagyobb hivatalok előtt fixen beépített kisteherautó méretű generátorok segítik a központi áramellátót.
Másnap egy helyi guide-al egynapos túrára indulunk. Elképesztően poros földúton haladunk, helyenként 1-2 cm mélyre süppedünk a vörös porba. Dimbes-dombos tájakon haladunk, lombos és tűlevelű fák, bambuszerdőkkel borított hegyoldalak, a völgyekben rizs, mustár és egyéb ültetvények. A falvakban mindenki mezőgazdaságból él. Folyóvíz a házakban nincs, villany, csak ha megy a generátor. Vasútállomáson ebéd, eddig a legjobb. Csirke curry - pár falat csirke, kissé magyar paprikás csirke módra elkészítve, hozzá egy kis zöldségleves, mustársaláta, szószok, friss zöldségek, és persze rizs, amennyi beléd fér. Ahol lehetett csak ilyet ettem (csirke, disznó, hal, garnéla változatban), sose bírtam az egész adagot megenni. Tikkasztó gyaloglás után visszaérünk Kalawba, fürdés, majd indulás a buszhoz. Helyi emberünk biztosít, hogy bőven elég 20:30-ra kimennünk, pedig a busz indulása 20:00. Igaza volt, 21:15-kor fut be a buszunk, bepakolunk, indulás. Csak mi ketten vagyunk külföldiek a buszon. Tíz perc múlva ellenőrzés. Civil ruhás, szakadt emberek zseblámpával nézik a papírokat, tapogatják a csomagokat. Pár embert leszállítanak és elengedik a buszt. Szerpentinen kanyargunk a hegyekben, ahol az útnak csak az egyik fele aszfaltozott, az is tele kátyúval. Élesebb kanyarokban a busz megáll, bekapcsolja az oldalvilágítást !!!!!, a tartalék sofőr leszáll irányítani a manőverezést, amíg átjutunk a veszélyes szakaszon. Jó hogy sötét van. Átlagtempó kb. 5 km/ó. A buszon van TV, DVD amin szünet nélkül mianmari és kínai szappanoperákat mutatnak. Nagyon szórakoztató. Miután kiérünk a hegyekből, autópálya következik, fizetőkapukkal és pár alvó hajléktalannal a kapuk tövében. Itt már begyorsulunk, így hajnali 04:30- ra már Mandalayba érünk, vagyis a kb. 170 km hosszú utat sikerült 7 óra alatt megtennünk!!!!!
Itt is gyorsan találunk szállást, még lift is van, igaz ritkán működik a gyakori áramszünetek miatt. A generátort csak este indítják be, brummogása kellemesen elringat elalváskor. A szálláson van egy külön alkalmazott, akinek annyi a dolga, hogy a bejárati ajtót nyissa, csukja. Délután séta a városban, hasonló a filing mint Yangonban, de porosabb, szmogosabb, és itt a közlekedésben nem kevés motor és robogó is részt vesz. Egy hatsávos úton gyalogátkelő minek, majd megoldja az, akinek át kell jutnia a másik oldalra. A járművek megállás, és szinte szünet nélkül jönnek, az embereket nem engedik el, csak kicsit lassítanak, ha valaki eléjük kerül, vagy kikerülik. Egy nyomorék - lába nincs, egy gördeszkaszerű taligán tolja hatéves forma kislány - próbál átjutni, de az ő kedvéért sem állt meg senki. Végül átjutottak. Mi is.
Megint pénzváltás, persze megint gondokkal. Szálláson ajánlott utazási irodában van, amit beváltanak, van amit nem. Rossz széria vagy más a gond, tökmindegy. Beülünk egy étterembe kávézni, és itt sikerül még váltani, de még mindig marad dollárunk, amit be kell váltani, különben lehet, nem lesz elég a helyi pénzünk. Itt összefutunk két szlovén lánnyal akiket Kalawban láttunk. Az országban kevés a turista, és szinte mindenki ugyanazokon a helyeken mozog, így mindenhol összefutunk ismerős arcokkal, megy a tapasztalatcsere, élménymegosztás.
Másnap reggel fogunk egy taxit, ún. "blue taxi" - bumfordi kis Mazda pick up, kb. akkora, mint egy kis polski. Sofőr és anyósülés egy fémkeret, ráfeszített műanyag huzalokkal. Tele velük a város, a platón ahol ránézésre négy ember fér el, persze hogy nyolcan üldögélnek. Mi ketten béreljük ki a miénket egész napra, hogy megnézzük a város körüli látnivalókat.
Félórás utazás után a városon keresztül az első megálló Inwe, ahova csónakon kell átkelni, majd kétkerekű konflis visz körbe. A csónakkikötőben letámadnak az ékszerárus lányok. Az arcuk szépen kifestve tradicionális sminkkel – thanaka – ami sárga iszapszerű paszta, amit egy fa kérgéből nyernek, és a naptól is megvédi az arcbőrt. Nehéz nekik ellenállni, rögtön megkérdezik a nevünket, próbálnak, mint régi ismerőst kezelni, és mindent bevetnek, hogy eladják a valóban szép és baromi olcsó ékszereiket. Sikerül. Ugyanakkor nem terhes a rámenőségük, jó érzékkel kiszúrják, hogy kinél nincs esélyük, és azt békén hagyják.
A túloldalon a konflisoknál rend van, szakszervezet, nincs veszekedés, hogy ki vigye el a turistát, hanem egy rossz arcú figura osztja ki a munkát, és szedi be a pénzt.
Első megálló egy tik fa templom, majd egy kissé ferde 27 m magas torony, és egy kopottas templomegyüttes. Toronyra érdemes felmenni, gyönyörű a kilátás egészen a városig, körben sztúpák arany teteje és templomok sokasága. Látszik, hogy próbálják felújítani, rendbe tenni a templomokat, de a pénzhiány és a trópusi klíma sokszor erősebb, mint az igyekezet. Körben rizsföldek dolgozó földművesekkel, vízi bivalyokkal, kis falvak. Autót nem látni, csak robogókat, és lovas kocsikat, aszfalt csak helyenként, lassan zötykölődünk, az egész hangulat olyan mintha, mintha több évtizedet visszamennénk az időben.
Következik a világ leghosszabb tíkfa hídja - 1,2 km. Helyenként betonoszloppal megerősítve, de legnagyobbrészt eredeti állapotában. Helyiek a hídon fotóznak, árulják a szuveníreket, pihenőkben üldögélnek. Lent halászok, a parton éttermek, szerzetesek. Itt sikerült utunk talán a legrosszabb ebédjét kifogni (nem, Kalawban is volt egy borzalmas étkezés), miközben végignéztük, ahogy a helyiek elkaptak egy kígyót, de nem ölték meg, hanem elengedték egy kicsit arrébb.
Másnap megint pénzváltás. Először megpróbálkozunk egy szállodával, ahol állítólag bankkártyáról fel lehet venni készpénzt. Igazi luxusszálloda, nem burmai, hanem európai mércével, de a bankkártyánkkal sajnos nem tudnak mit kezdeni, viszont egy utcával arrébb ajánlanak egy másik hotelt. Itt biztosítanak minket, hogy meg tudják oldani a problémánkat potom 27 % !!!!!! kezelési díjért. Ezt inkább kihagyjuk. Egy riksás ember az utcán ajánl egy utazási irodát a közelben. Itt egy kedves nőnél végre sikerrel járunk, beváltjuk majdnem az összes a maradék dollárt, eurot. Marad egy ötvenes, merthogy nincs benne biztonsági szál. Elmegyünk Mandalay Hill-hez és felgyalogolunk a tetejére, természetesen mezítláb a madár-, és majomszar között slalomozva. A hosszú lépcsőn kb. negyed óra, közben gyerekek szaladgálnak fel-alá, árusok kínálják az üdítőt, szuveníreket. Lépcsőfordulókban hatalmas aranyozott Buddha szobrok, imádkozó helyiek. A város felűről sem nyújt emlékezetes látványt. Lapos, szürke, egyhangú, szmogos, sehol egy szembeötlő sztúpa, csak középen terpeszkedik a 2 x 2 km alapterületű Mandalay Fort.
Este vacsora már megszokott, egy konditeremmel szembeni étteremben, ahol már tudják milyen innivalót kedvelünk. Tizenéves kislány hozza ki a mogyorót a sörhöz, közben beleeszik, a kanalat nem a nyelénél, hanem az „evő” résznél fogja meg, de a kaja jó, és a felszolgálók nagyon kedvesen igyekeznek.
Reggel indulás a buszpályaudvarra, egy szakadt taxival, amelyik egyik előzés utáni visszasoroláskor simán nekimegy a mellettünk haladó kocsinak, de nem is lassít, oda se néz. A másik dudál egyet, de aztán nem erőlködik többet, nincs anyázás, utolérés, keresztbevágás. További kalandok nélkül megérkezünk a kicsit kaotikus buszállomásra, ahonnan időben elindulunk Baganba. Ezen a buszon már nem csak mi vagyunk turisták, van még német, osztrák, svájci utazó is. Szavannaszerű tájon haladunk, vörösessárga föld, ritkás növényzet, fák, bokrok, szinte várom, hogy mikor jön egy elefánt. Helyette kecskenyájak, bivalycsordák mászkálnak a busz előtt is, az úton, lassítva az amúgy sem gyors haladást. Pár alkalommal az úton patak folyik át, vízben kell átgázolnia a busznak, közben a TV-ben mennek a mianmari videoklipek. Bagan előtt rövid megálló, turistáknak ki kell fizetnünk a belépőt a bagani régészeti körzetbe. Itt sikerül elsózni a megmaradt ötvendollárost, de helyette kapunk két szakadt húszast. Puff. Végül a kb. 180 km távolságot sikerül 5 óra alatt megtenni. Gyorsulunk.
Szállással itt sincs gond, negyed óra alatt az egyik legszebb bagani pagodával – Shwezigon - szemben találunk helyet. Sötétedés előtt meg is nézzük. Hatalmas aranyszínű kupola, körben szépen rendbe hozott épületekkel. Sok pagodát, kolostort láttunk már – Mianmarban minden város, falu tele van – de eddig ez a legszebb. Szállásunktól kb. 5 perc séta az éttermek utcája, csakugyan pár száz méteren vagy 20 étterem és 2 internet kávézó. Az éttermek nagyon korrektek, a felszolgálás, a kaja, nagy részük bárhol Európában megállná a helyét, sőt, sőt… A netet kipróbáltuk Mandalayban is, természetesen generátorról megy, a kapcsolat pedig olyan lassú mint anno nálunk a betárcsázós korszakban, vagy még lassabb. Néha központilag korlátozzák a külföldi oldalak hozzáférését, ilyenkor a személyzet segít valamilyen kódokkal, kikerülő weboldalakkal megoldani a problémát. Másnap nagy területet készülünk bejárni, így biciklit bérlünk, és indulás. A bagani fennsíkon több mint 2 000 pagoda, sztúpa, vallási épület maradt épen az eredetileg felépített több mint 3 000 – ből. Kerekezés közben akárhova nézünk mindenhol templomok, sztúpák sokasága vöröslik, fehérlik, kicsik, nagyok, és aranyszínűek, helyreállítottak és romosak. A leglátogatottabbak nagyok és szépen helyre vannak hozva, de csak egy-kettő van, amelyikre kívülről fel lehet menni. Mindegyik pagodánál árusok, éttermek. Ananda pagodánál lepihenünk egy étteremben, jön egy turistabusz melyet árusok tömege követ, robogón, biciklin, futva. Több nap is kevés megnézni mindent, de mi csak a legnagyobb és legismertebb pagodákat nézzük meg. Felmászunk a legismertebb naplementenéző pagodára, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílik a bagani fennsíkra. A látványt Angkorhoz, vagy a piramisokhoz lehet hasonlítani, ez a templomerdő ameddig a szem ellát a ritkás növényzettel borított fennsíkon - fantasztikus. Még megnézünk pár pagodát, majd visszavisszük a bicikliket, és egy sör után lovas kocsival visszatérünk naplementét nézni. Összegyűlik vagy 30-40 ember, helyiek, turisták vegyesen, ami itt már nagy tömegnek számít. Egy szerzetes szeretne készíteni magáról pár képet a társaságunkban, ok, aztán a többi helyi is felbátorodik, így rögtön nagyon népszerűek leszünk, mindenki velünk akar egy képet emlékül. Naplemente után az egyik árustól veszek egy pólót emléknek, melyet a belevarrt címke szerint Csehországban gyártottak. Visszafele konflisos embert kérdezgetem - tősgyökeres bagani, de egy ideig Yangonban taxizott, ami anyagilag jó volt, de a várost utálta. Gyűjtött annyi pénzt, hogy a fiát magániskolába tudja íratni, mert az állami szart se ér. Visszatért Baganba, szezonban „taxizik”, az év többi részében étteremben pincér. A ló az övé, a kocsit bérli, szeret Baganban élni, a kormányt utálja, nagyon reméli, hogy minél előbb lesz valami változás. Turistának lenni Mianmarban baromi jó, de élni nagyon nem szeretnék itt.
Vacsorázás közben fogok egy taxit, hogy legyen jármű a másnapi programhoz. Reggel irány a kb. 50 km távolságra található Mount Popa. Útközben megállunk egy földműves kunyhójánál, amely mellett kőmozsárban egy ökör forgatja a követ, ami őrli a gabonát. Hogy mit, nem sikerült kideríteni, én meg nem ismerem fel a különböző magokat, ha nincsenek feliratozva. Mintha száz évet visszamennénk az időben. Mindent kézzel csinálnak. Az útépítést is. Mindenhol max. egy úthenger segíti az embereket, akik között sok nő dolgozik. Követ törnek, kézi szitával szortírozzák, taligán viszik, fém hordóban tűzön melegítik az aszfaltot. Lehet, hogy kényszermunka???
Az út végig aszfaltozott, így sikerül egy 1 óra alatt megérkezni. Cukorsüvegszerű hegy tör 1 500 m magasba, a legendák szerint az istenek és szellemek lakhelye. Látványa emlékeztet a görögországi meteora kolostorokra, csak itt az épületek sokkal díszesebbek. Hosszú lépcsősoron lehet felmenni a hegy tetejére épített templomegyütteshez, természetesen mezítláb, sunyi majmok, és persze majomszar között. A hegytetőn templomok, zarándokok, adománygyűjtő perselyek és gyönyörű kilátás egészen a távoli, csak sejthető bagani fennsíkig. Lent a faluban séta után szokásos csirke curry, és indulás vissza. Vacsora egy fél éve nyílt étteremben francia tulajdonossal, ami meg is látszik. Nem csak kedvesek, odaadóak, de profibbak, mint az átlag éttermek. Lassan, de biztosan ide is szivárog a külföldi tőke.
Korán reggel irány a reptér a tegnapi taxival. Sofőrünk a tegnapi Popeye-szerű horgolt kalap helyett most törülközőt csavar a fejére. Reptér még üres, amikor megérkezünk, de lassan turisták tömege lepi el a várót. Németek, franciák, olaszok, majdnem mindenki package turista, magányos utazó alig akad. Félórás késéssel indulunk, és húsz perc múlva leszállunk Mandalayban, ahol szinte mindegyik turista leszáll, és pár helyi utazó száll fel helyettük. Szomszédunk egy listát böngész (utaslista??), és a kezére írogat. Elkezdi nézegetni a fényképezőjén a képeket, odasandítok – szerzetesek, templomok, csoportképek, majd portrék szemből, profilból lent kis számokkal….. Fél óra repülés után megint leszállunk. Nem látjuk, hogy valaki fel, vagy leszállna. Valószínűleg az új fővárosban álltunk meg, hogy minek, a fene tudja (lehet, hogy itt mindig meg kell állni, mert hogy főváros), majd indulás. Yangonban egy óra taxival a buszpályaudvar, így sikerül lekésnünk azt a buszt, amivel elértük volna Patheinben az utolsó csatlakozást a tengerpartra. Útközben a városban egy útszakaszon rendőrök tömege. Autók, teherautók tele zsarukkal, szögesdróttal, pajzsokkal, kordonokkal. A kocsik újak, jó állapotban (erre van pénz), reméljük visszafele nem lesz lezárva Yangon.
Buszunk természetesen félórás késéssel indul, és a 200 km-es utat 5 óra alatt fogja megtenni. Egyre gyorsulunk:). Az utat, amin haladunk, évekkel ezelőtt elmosta a tájfun, és a helyreállítás még mindig tart, a fentebb leírt módszerekkel.
Patheinben eldöntjük, hogy nem várunk a reggeli buszra, inkább fogunk egy kocsit, ami rögtön levisz a tengerpartra. Jelentkezők persze vannak, alkudozunk, de kiderül, hogy emberünk (egy tizenöt éves forma srác) robogóra gondolt (kb. 80 km. hátizsákokkal, sötétben), amit nem vállalunk, inkább fizetünk többet egy pick up-ért. Közben egy másik kocsi bepróbálkozik, de a kis srác rövid úton elzavarja. Jön a kocsink, nyomás a platóra, indulás, de előbb egy udvarban felveszünk két helyi embert, egy pótkereket és egy hordó üzemanyagot. Másfél óra zötykölődés, megvagyunk, szállás ok, bambusz bungaló tíz méterre a tengerparttól, vacsorára tengeri herkentyűk, király. Hosszú nap volt, reggel ötkor indultunk és este kilencre érkeztünk meg. De ez semmi egy spanyol srác útjához képest (vele az Inle tónál találkoztunk), aki Baganból 24 órát utazott idáig, végig busszal. Nem igazán tért még magához, egész nap mozdulatlanul aludt a parton, azt hittük vége, ámen.
A sárgás homokkal borított strand 9-10 km hosszú, és ez csak az a része ahol szállodák vannak. Déli irányban még ugyanennyi, csak házak nélkül. Ember alig, fél órás tengerparti séta alatt kb. húsz embert láttunk, hiszen hétvége van, tele a strand helyiekkel. Helyiek csoportosan, ruhástul fürdenek, tüzet raknak a parton, gitároznak, énekelnek. Énekelni nagyon szeretnek, főleg a férfiak. Sokszor láttuk, hallottuk, hogy valaki az utcán sétálva, biciklizve, vagy csak üldögélve hirtelen dalra fakad, elénekel pár strófát aztán csönd. A tengerparton nem állnak meg pár strófa után. Száll a nóta.
Szálláson kiderül, hogy csak három éjszakára van szállásunk, pedig emlékszem, hogy Baganból telefonon négy éjszakára foglaltam. Szabad hely nincs. Anyád, ez valami átverés. Mindegy, keresünk másik szállást, és költözünk. Nem egyszerű, a nagyon olcsó szállások csak helyieket szolgálnak ki, a drágák, azok pedig nagyon drágák (ötven USD az alja), igaz olyan is a színvonaluk, hogy Európában talán a dupláját elkérnék. Sikerül egy olcsó, lepukkadt, de tágas szállást találnunk a parton. A bungalóban még légkondi is van, de minek, hiszen naponta csak pár órát van áram. A bambuszfalban patkányok hancúroznak ( ez gyorsan kiderült, miután az egyik egy lukból a falban, kb. fejmagasságból dobott egy hátast a padlóra, és visszaiszkolt), a fürdőszobában valamilyen állatszar. Mindegy, kalandos, és pár napra jó lesz.
Napközben fürdés, döglés a parton, este a parton fél óra alatt besétálunk a faluba vacsorázni. Étteremben kihozzák a nyers halat, rá lehet bökni, hogy melyiket kérjük, majd alkudozunk. A kaja király, és a végén tálkában még kézmosó vizet is hoznak. Kisétálunk a falu határába ahol valami ünneplés folyik, talán búcsú. Koncert tombola, körhinta, mindenféle árusok, és egy óriáskerék. A keréken tizenvalahány négyszemélyes kosár, de a motort nem látni. Viszont látni hat embert a keréken belül, amint a vázon mászkálva a soros kosarat földközelbe terelik. Mikor a kerék megtelt, a hat ember felrohan a vázon a kerék tetejére, majd oldalt mászva eltolják a súlypontot, és elindítják. A kerék egy pillanat alatt baromira begyorsul, és amikor az indító csapat földközelbe ér, leugrálnak, majd innentől kézzel lökik a kereket!!!!! Leállításnál felugrálnak a kosarakra, és lefékezik a szerkezetet.
Visszafele fogunk egy riksát két személyre. A kétdolláros viteldíjat pofátlanul lealkudjuk egyötvenre. Fiatal srác, ránézésre ötven kiló, lámpája nincs, én világítok neki fejlámpával, amin jót vigyorog. Sík terepen még hajtja kettőnk súlyát, de egy enyhe emelkedőn leszáll, hogy tolja a bringát. Leszállok, besegítek, és amikor megérkezünk, megkapja a két dolcsit. Látni, hogy nem érti, hiszen egyötvenben állapodtunk meg. Hülyék ezek a külföldiek.
Utunk végére hagyjuk Yangont, ahová átszállás nélkül, laza hét órás buszút után érkezünk a tengerpartról. Óvárost már megnéztük, irány a legfőbb látnivaló, a Shwedagon pagoda. A szinte mindenhonnan látható 100 m magas pagodát hatvan tonna arany burkolat és több mint hétezer gyémánt és drágakő fedi. Négy égtáj felől széles, fedett lépcsősorok vezetnek a pagoda márványalapjához. Lenyűgöző látvány a város közepén a hatalmas csillogó kupola, körülötte több mint nyolcvan szentély, imaház, meditálócsarnok, márvány és arany minden. Itt nyugodtan lehet mezítláb mászkálni, nincsenek majmok, és egy takarítócsapat rendszeresen felsöpör. A Shwedagon Yangon büszkesége, az ország szimbóluma, és csakugyan - árnyékában más pagoda nem rúghat labdába. Még sétálunk a városban megnézünk egy pagodát, mecsetet, és keresztény templomot, melyek békésen megférnek egymással, majd visszataxizunk szállásunkra. Este vacsi, sör, semmittevés. Fárasztó volt a majdnem három hét, a hosszú utazások, a hiányos infrastruktúra, de megérte, vissza fogok jönni. Reggel a szállodai busz kivisz a reptérre, indulás Bangkokba, vissza a huszonegyedik századba.

Fotók:

http://www.eupolisz.hu/myanmar_burma

http://picasaweb.google.com/palbodon/MyanmarBurma#
Értékeld az élménybeszámolót!
9.5 (2 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina